versbokraim.hupont.hu

Versek és karcolatok, két három perces novellák, sajátos látás módban. Köszöntöm az idelátogató verseket szerető és az irodalmat kedvelő olvasókat.

Varga Pityu versei

 

Varga István

Könyvem láttán

Lelkemben csodás öröm fakadt,
vérem szinte bizsergett, forrt égve,
nappali égbolton láttam Csillagot,
oly volt az érzés, mint szerelem heve.

Tizennégy évesen láttam a lányt,
csábított, kedvesen mosolygott,
miről hallgassak, vagy ne beszéljek,
hisz fenyegetőt mondani nem szokott.

Akkor írtam le azon szavakat,
ha kevés fület is ért el versem,
nem tágítottam sosem magamtól,
míg rímeket akadozva kerestem.

Világi sors úgy akarta a folytatást, hogy
éter hullámain halottam vissza szavam,
akkor kaptam sokaktól oly sok bátorítást,
papírra hogy vessem, mit gondolt agyam.

Kedvem még a fagyban is kerengjen,
így majd szív heve olvassza a jeget,
majd üzenek a volt leendő létezőnek,
szeressék, értsék meg minden versemet.

Igaz, szegény maradtam, de mégis gazdag,
lelkemből sokszor bánat, de szeretet is fakad,
ti, akik majd ha olvassátok ezen sorokat,
szemetek zugában olykor könnycsepp is akad.

A jégmadár vijjogva csapdos,
Dráva hol árad vagy épp apad,
egy költő van tán születőben,
adj neki hitet, mert sokszor az marad.

Barcs, 2017. április 13.

Varga István

Ősz a Dráván

Leért az ősz vén Dráva partjára,
sokszínű ecsetjével a tájat pingálta,
hej, mennyi sokszínű festéket hozott,
lám, ezen a festő milyen jót kacagott.

Ó, milyen színes lesz a lap, a vászon,
tarkaságot keverhetem a palettámon,
színektől tobzódnak erdők és a parkok,
a vízben úszó levelek, mint tarka ladikok.

De hiányzik valami ebből az őszi világból,
füstfelhők borzolódtak levélkupacokból,
árkokba seperték a lehullott, száraz lombot,
ahol a tűzben a sok vadgesztenye durrogott.

Ez a mi őszünk, máshol nem ilyen szépsége,
mint itt az erdőkkel körülvett Dráva völgyében,
nézd csak a lehullott levelet, fogd jól kezedbe,
látod, hány fajta színekből áll, ki az, ki festette.

Ecsetje oly fenséges titkoknak nagy tudója,
utánzása a képre vitt világ hű visszaadása,
egy felső hatalom emberbe plántált tudása,
a szemlélőben rögzült gyönyörök hatása.

Pompás nyarunk színes őszbe olvadt,
múlnak a napok, lesz egyre zordabb,
a hegynek levét már hordókba adtad,
reggel, ha ébredsz, mindenen hó tapad.

Barcs, 2017. szeptember 26.

 

MAGÁNYOS HATTYÚ

Megremegett a festő keze,
ahogy a víztükröt festette,
vagy a szél borzolt fodrokat,
lett így a táj mosódott tükre.

Színeiben az őszi tájnak,
gyönyörködök szótlanul,
magányomban elmélázok,
míg lábam tovább bandukol.

Míg a tavat körbe járom,
oldódik már magányom,
mert a hattyú, és jómagam,
ő tollasan, kabát rajtam.

Csodás szép ez a környezet,
bánatom, hogy nem oszthatom,
sem már ővele, sem most veled,
ő már nincs, rád meg haragszom.

Míg nekem valami tetszik és szép,
arra te fanyalogva, unottan nézel,
hisz látod, a természet csodás alkotó,
ilyet alkotni ember, nem tud kézzel.

Ezek a páratlan apró részletek,
ahogy elrendezésre kerültek színek,
minden nap másként formálódnak,
adnak pompát, árnyék-fény világnak.

Írta-Varga István- Barcs. 2017. 11.

 

HORIZONT FÖLÖTT

Korán keltem útra,
épp hogy pirkadott,
ott a horizont fölött,
csak sejtettem a Napot.

Ám sugarai festették,
a pamacsos felhőket,
változatos képet kínáltak,
így az útra kelőnek.

Kis falunak házait,
magam mögött hagytam,
majd letérve a poros útról,
lábaimat harmattal mostam.

Enyv illattal volt fűszerezve,
a műhely honnan kiléptem,
gyalupadot hagytam hátra,
lazítottam a keretes fűrészen.

Gyalu véső, hanyagul ledobva,
gyaluforgács loknis kunkorba,
érzem még hiányozni fog nekem,
de egyre gyengül, erőm és a kezem.

Fenyőfának gyanta illata, vagy
más fafajnak jellegzetes szaga,
velem lesz mind egy életen át,
viszem magammal a hosszú útra.

Munkától kissé fáradt a kezem,
papírt tollat magam elé teszem,
rímekbe foglalom a testamentumot,
így hagyok magam után élet nyomot.

Írta-Varga István-Barcs. 2017.10.20.

 

POSZEIDÓN

Veszélyes időben,
zavaros vizekre,
sohasem evezzél,
viharos tengerre.

Hatalmas nagy úr,
vizeknek szelleme,
Poszeidón vigyázza,
s annak őr serege.

Tengerek és óceánok,
éléstárunk kincse,
rengeteg hajóknak,
örök nagy temetője.

Homokos partokra,
ha simulsz szelíden,
hullámaid oly lágyan,
paskolnak köveken.

Békében leszek veled,
ostorral nem csapkodlak,
nem dobok beléd követ,
ti óceánok és tengerek.

Írta-Varga István-Barcs 2017.11.06.

 

MÉREG VAGY GYŰLÖLET

A kacaj szinte visítva,
folyik le telt ajkadról,
méreg gyűlölet keveréke,
érződött ebből a hangból.

Hova tetted bölcs eszedet,
hát Sátán mutat utat neked?
Hol van az a mély szeretet,
tán elvesztetted józan eszed?

Búgó hangon doromboltál,
ajkaiddal vonzón csacsogtál,
majd oly forrón csókoltál,
így örökös szolgáddá fogadtál.

Két karoddal szorosan öleltél,
jóságos tyúkanyóként, óvtál védtél,
rám szegezett női szemektől féltettél,
de a te szemeiddel sokszor vertél.

 
 

KARÁCSONYI VÁGY

Öreg háznak kis szobájába,
oly régóta már csend honol,
nincsen öröm sem panaszszó,
de a sok éhes száj nem vádol.

Talán mindig, úgy mint most is,
csak egy fenyőágra ha futotta,
fenyőtobozokból díszek lógnak,
csumából készült játékbaba alatta.

Szobának falán ott a szentkép,
fejkendős néni térdel alatta,
fohászkodik kéri a Jóistent,
segítsen a családjának és őrajta.

Mély sóhaj száll a csillagokba,
de míg a kis tűzhely jól melegít,
csumababával kislány játszik,
odakint nagy pelyhekben havazik.

Már későre jár, szól a harang,
nagymisére az éjfélire hívogat,
kiket csilingelő szánnal visznek,
lábuk templom kövén nem kopogtat.

Mert a klumpa fából készült,
lábukra kötött zoknira azt húztak,
vastag kendőben bebugyolálva,
templomban az ő lábuk már kopogtat.

Írta-Varga István-Barcs.2017.11.17.

 
 

MEGCSILLAN A SZEMEM
( Dráva-völgye )

Lankák és dombok, vadregényes táján,
megcsillan a szemem, az öreg Dráván,
csobbanunk vizedben, fényben te fürdesz,
csodállak akkor is, ha partokat döngetsz.

Hűs vized ha ölelt, vagy kavicsot görgettél,
néha logó füzek ágán, csendesen nevettél,
szanaszét a parton, tölgyet égert neveltél,
csobbanó hullámaiddal, nekünk beszéltél.

Drávának szép vidéke, ugyan úgy szeretlek,
mint azt a kislányt, aki ott vallott szerelmet,
nem hagylak el, innen csak engem visznek,
dombra majd a menybe, ahonnan én nézlek.

Írta-Varga István-Barcs 2017. 11.

AKIT CSILLAGFÉNYE

Akit csillagfénye világított,
Mária emberi világra hozott,
szikla istállóba fehér gyolcsba,
egy szalmával bélelt jászolba.

Pásztorok indultak kik hallották, 
az égi hangot a hideg éjszakába,
felkeressék üdvözöljék Isten fiát,
ki megváltóként jött e Földi világba.

Három királyok napkeleti bölcsek,
Gáspár, Menyhért, Boldizsár, felkerekedtek,
ők azok kiket említ a biblia, a hírre jöttek,
ajándékokkal az Újszülöttnek kedveskedtek.

Fenséges Csillagként azóta is ragyog,
én is Őt áldva és kérve, hozzá fohászkodok,
több ezer éve hozzá száll, emberek imája,
csak egy ősi baj van, mi alig hallgatunk reája.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 11. 19.

SZIJÁCCSAL HÚLLT ALÁ
(költészet napjára)

Ha láttad volna, hogy hullt alá,
fütyült a gyalu göndör fürtöket,
míg pad körül, bokáig tapostam,
zizzenő szíjács küldött üzeneteket.

Így szíjáccsal hulltak mondatok,
melyeknek végén rímeket faragok,
költő lettem, még mit mondhatok,
nyitott könyv, amit nem tagadhatok.

Írásaimmal így, lelkemet kitárom,
toll és papír lett majd a barátom,
természet és a szerelem a világom,
ám mindig szépre, és a jóra vágyom.

De a valós életnek, a bánat is társa,
így verseim néha esnek szomorúságba,
sokszor írott papírt, ha a könny áztatja,
mint a Napot is néha, felhő takarja.

Egy belső erő, szinte vezeti kezemet,
tombol vad vihar, aztán jön a kikelet,
szűkebb kis Honom, szépséges Somogy,
ide születtem, de majd ide is hervadok.

Írta-Varga István-Barcs.

 

TÜKRÖZŐDÉS
(szonett)

Csillag hullott le a sötét égboltról,
ahogy a parton ültem egymagam,
gondolataimban mélyen merültem,
erős sistergésre a fejemet felkaptam.

Távol tőlem hullott a keleti irányban,
Dráva vize fogadta ezt a ritka kincset,
különleges egy alkalom, ilyet meglátni,
vagy csak tükröződés, de ámulatba ejtett.

De fogadta a folyam, az égi vándort,
az égi tüneményt, a medrébe rejtette,
hogy egyszer megmutatja, ám addig is,
kavicsos iszapjában, mindentől védte.

Ott pihent már jó egy ideje, el is feledték,
mígnem egy nagy áradat, iszapot felkavarta,
sodródott kavicsok dörzsölték, csiszolták szépre,
majd mikor az ár levonult, így került a partra.

Épp szarvascsorda vetődött szomját oltani,
egyik észrevette, orrával elkezdte böködni,
ekkor nagy fényesség, riadalom támadott, 
csoda történt, Tündérszarvassá változott.

Kivált a csordából, város közepébe vágtatott,
amerre rohant, patája csillagokat dobott,
mind oly helyre estek, ahol valami létezett,
ám látta azon lakókat, kiknek szeme könnyezett.

Így lett egy új jelképe, Barcs városának,
köszönhető egy alkotó művésznek, Ivánnak,
itt egy kincs hever, Magyarország déli fertályán,
de mennyi lehet még ott lent, Dráva iszap ágyán.

Írta-Varga István-Barcs-2017.12.23.

 
 

ALKONYATI MORZSÁK

Színes felhőket ecsetelt,
horizontra az alkonyat,
sárga és vörös színben,
festett szépséget a nyugat.

Kaptatón igyekszem felfelé,
Kis-bókot már elhagytam,
mögöttem a zöldellő mező,
Antal-pusztáról jövök fáradtan.

Itt mellettem magasodik,
volt pincémnek csúcsos fedele,
két kezemmel felépítettem,
szomorúan mentem el mellette.

Azóta már, sok gazdát cserélt,
ám jobb sorsot érdemelt volna,
hisz építőjének fiatalsága ereje,
múltnak egy röpke emléke a betonba.

Illy és ehhez hasonló emlékek,
sokfajta halmaza itt-ott hevernek,
róluk képet alkotva, fényként jutnak,
részesei lesznek, a távoli űrsivatagnak.

Igen mert egy üvegkapszulában,
üzentem három építmény betonjában,
baktattam gondolataim kuszaságában,
mert sosem hittem, a céltalan világban.

Észrevétlen borult rám az éji csillagos,
sötét kupoláján, hímzett aranyló varratos,
a pislogó, kisebb nagyobb fénylő csodák,
az éji eligazító, útmutató égi táblák.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 12. 12.

EMLÉKED HEVER

Mint az a homokká porladt,
kaviccsal bélelt folyómeder,
melynek ölelésében vadulva,
néha szelíden, emléked hever.

Oda vetetted tajtékos habjai közé,
már emlékké szelídült vágyadat,
mint ahogy akkor, szeretett nődnek,
ölelő karjai közé fejedet hajtottad.

Ám ha a folyam dühöngésbe csap,
vad erejével szakít rombol partokat,
néha ilyen vagy, ki írod e szavakat,
olykor félre lökted az ölelő karokat.

Vagy tán azok tőle, messzi taszítottak,
éles sziklaszirtek össze-vissza zúztak,
mohaágyon mikor megpihent tested,
megbánva tettét, érted nyúlt szerelmed.

Szíveden érzed, mintha toportyán tépné,
lelkedet mint jeges folyam, megtöltené,
ott messze távol, sziklás hegyek csúcsait,
haragos felhők takarják, hósapkája virít.

Ki az ki bevállalja, dacolva sok-sok kínnal,
nélkülözve de szembe szállna, vad viharral,
ha simogatnának, vagy csapnának ostorral,
de ha jön az éj, ne válj el sosem haraggal.

Írta-Varga István-Barcs-2017.12.11.

SÉTA
Látod ott mögöttem,
a színes őszi tájat,
boldog séta út ez,
a fiatal szerelmes párnak.
Tudják, hogy ez az ősz,
nekik kedveskedni akar,
csodás színekre festett,
falomb alattuk az avar.
Az elmúlásból kisétálnak,
majd a viruló tavaszba,
ahol boldogságot lelnek,
virágos rétbe, zöld bokorba.

Írta-Varga István-Barcs-2017.12.09.

 

MEGLÁSD A CSODÁT

Véletlen jött el az a nap,
a nagy Titán feltámadott,
zengett az ég, villámok cikáztak,
alkotott az élet új korszakot.

Hamuból – parázs újra izzott,
ne túrd szét mit rejt pernye alatt,
óvatos légy vele, mindig van élet,
ott is hol nem hallották szavadat.

Meglásd azt mi kelt új csodát,
mi a töppedt magból, bont csírát,
be hálózza a számodra láthatatlant,
új időknek új dalaival írja ritmusát.

Volt mikor előttetek rohant az élen,
vagy vánszorogva, fáradtan kullogott,
de mindig ott volt köztetek elől hátul,
bőbeszédű nem volt, ám sosem hallgatott.

Fiatal korában néha, hébe-hóba,
tollat fogott keze, csak úgy írogatott,
míg a kényszer oly munkára fogta,
tollat csak, idősebb korában ragadott.

Felgyűlt bánatát, szép korszakát ide tárta,
megmutatta nektek, idegen sosem látta,
az igazi énje, mint láva tört e világra,
évtizedek őrzött emlékeit elétek citálta.

Így tárult fel egy tartalmas titkos ládika,
benne mosoly, könny, és a költő kacaja,
de felejtett bánatát, már benne úgy hagyta,
hogy elő-elő szedte, tanulságként olvasgatta.

Írta-Varga István-BARCS. 2017.

 

NOSZTALGIA
( Somogy-barcsi éjszaka )

Cigány zene mikor zendült
a Somogy-barcsi éjszakába,
négy tagú „Dunda” banda játszott
nem csak hétvégeken a kocsmába.

Emlékeimbe tér sokszor vissza
Farkas Laci nótás hangja,
messze búgott hajnalonta
"almafa virágot" ahogy dalolta.

Mit hívtak "gyógygödörnek"
vagy netán "gecsemánikertnek"?,
emlék képek azért vesznek
mert emlékezők tán felednek?.

Voltak bálok alkalmakra
igény nem volt állkocsmákra,
"teadélutánok" a kultúrházba
lányokat Mamák vitték bálba.

Szerte foszlott az a világ 
már most nótámat sem húzzák,
az volt lelkemnek nyugtatója
dolgos napnak bezárója.

Találtam egy jó kis helyet
tűz odvának rejtekén,
ott törnek rám gondolatok
múzsám szárnyal itt felém.

De valami eltört bennem
ritkul már a kapcsolat,
érzem már hogy vészt jelez
a fájó utolsó gondolat.

írta:Varga István. Barcs.2015.01.22.
(minden jog fenntartva)

 

SZABADDÁ VÁLT

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Bebetonozva itt van üvegbe,
virágokkal ölelve egy kertbe,
keményfa kereszt mögötte,
rajta írás, Krisztus a menybe.

Nyitott könyv van gránitból,
beton kocka fölött rajta írás,
csupán én is csak ember voltam,
éltem egy életet úgy mint más.

Vándor – ha erre visz netán utad,
állj meg de csakis egy pillanatra,
nézz föl az égre, ha felhő is takarja,
az ott ragyogó hatalmas Csillagra.

Szabaddá így vált lelkem,
Csillagporral írom a versem,
nem gyötör a Földi élet gondja,
az imát angyalok kórusa mondja.

Írta-Varga István-Barcs. 2017.

 

 

ADVENT a szeretet hava

Elmúlt már a Luca napja,
bandukol egy legény banda,
havas járdán minden házba,
bekopogtat negyed magába.

Betlehemes köszöntőbe járnak,
kopogtatnak kapuján a háznak,
ám láncos bot sem hiányozhat,
zörgésére ahol van, kutya ugat.

Isten áldás a ház népének,
így köszönnek, ha belépnek,
majd, gyere be te első pásztor,
mit lejátszottak már sok százszor.

Hagyomány volt a Betlehemes,
ami templomunkban újra kedves,
az éjféli nagymise előtt újjá lépett,
felelevenítve így a már feledett képet.

Misére menet, hangos lett az utca,
pásztornak kondásnak csattogott ostora,
elöl ment a bojtár, kolompolt serényen,
hát ilyen volt a szokás ezen a vidéken.

Könnyített lélekkel indultunk haza,
csikorgott a hó, néhol vakkantott kutya,
otthonunkban a szeretet melege fogadott,
szívünkben a boldogság, csodásat álmodott.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 11. 19.

 
 
 
 

OTT A TEJÚT

Ránk még emlékezik,
Nap a Hold, csillagok,
látod ott a Tejút sávját,
majd azon el ballagok.

Ránk még emlékeznek,
a régi betonlábú padok,
vagy a vakvágányra tolt,
üres kopott öreg vagonok.

De már nincsenek sehol,
hűset adó vadgesztenyék,
ők tavasztól lombhullásig
meghitt sétáinkat kísérték.

Ujjadra egy gyűrűt húztam,
szándékomat a tél igazolta,
karácsonyt énekek zengtek,
a tájat fehér lepel borította.

Boldogságra igen vágytunk,
törékeny volt az ifjúságunk,
szövögettünk csodás álmunk,
éjszakánként menybe szálltunk.

Múló idő minket sem kímélt,
nyitott tenyérben aranymadár,
nem észleltük sokszor a csodát,
mert nyitva hagytuk a kalitkát.

Ám most újra gyűrűt húzok,
de fásultak már azon ujjak,
élettől megviseltek deformáltak,
higgyél minden kis csodának.

Sok évtized van mögöttünk,
hűségünket újra kötöttünk,
ez az új gyűrű legyen jelkép,
így fényesítse utunknak végét.

Írta-Varga István-Barcs 2017. 11.12.

 

ŐSZI ÁLOM

Sír a hegedű az őszi lomb alatt,
hangjára lejthetik hulló táncukat,
a levelekből össze állt legény és leány,
árva padon ül a még árvább cigány.

Öreg kopott hegedűből varázsol,
oly csodás gyönyörű szép dallamot,
amely vissza vitte őt is a múltba, ezért
észre sem veszi, levelekből a két alakot.

Míg a képzelet, cigányt hegedűt alkot,
hulló leveleket, ősszel árván maradt padot,
addig a valóság, rombol minden vágyat álmot,
az égboltról is letépi, a neked ragyogó csillagot.

Írta-Varga István-Barcs 2017.11.11.

 

EBÉD A SZABADBAN
EGYEDÜL

Falú szélen magányosan,
füst tekereg a horhosban,
étel készül a függő tálon,
biztosan áll három lábon.

Orrot csiklandoz az illata,
füstös képű lesz a mama,
mi lehet tán az étel fajta,
lessük meg a titkát koma.

De bármi is legyen a menü,
hamarosan megjön a karaván,
éhesen majd körbe ülik a tálat,
testvériesen osztóznak tartamán.

Jóllakótan körbe heverednek,
majd egy rövid pihenés után,
tábort bontva mindent összeszedve,
majd útra kel a cigány karaván.

Írta-Varga István-Barcs. 2017.11.05.

 

SZÍVHARANGJA

Hegyekkel ölelt kicsi falú kertje,
Mozsgónak egy csendes temetője,
ott alussza örök álmát a csendbe,
világháborúnak két száműzöttje.

Kisemmizve nincstelenül,
itt leltek örök nyugalmat,
ahova egyformán temettek,
koldust, iparost és bárókat.

De a múltnak is volt olykor,
derűs szép idézhető emléke,
sírkertek mellett poros út vezet,
Jadinkára a szőlős kertekbe.

Mikor a csend fejfákon elpihen,
itt - ott gyertya pislog a szélben,
dalfoszlányok remegnek a térben,
nyugalom teljesedik a szívekben.

Majd az ének is fokozatosan halkul,
aztán elcsendesedik lassan minden,
szüretelők is éji nyugalomra térnek,
még a vázákat döntögető szél is elpihen.

Szívharangja csendül szívekben,
Holdnak majd opálos sárga fénye,
árnyakat csalogat ide le a Földre,
hunyorgató csillagok özöne,
száll alá fejfára sok keresztre.

Írta-Varga István-Barcs.2015.11.02.

GYERMEKKORI LÁTOMÁS

Nagyon vártuk már, hulljon hó,
nagy pelyhekben, legyen takaró,
fehér lepel, mely egyre vastagodó,
görgessünk hóembert, elő a szánkó.

Csizmát cipőt kifényesítve ablakokba,
izgalommal vártuk, jégvirág takarta,
az üvegen képződött, ez a rajzos forma,
ablakszárnyat tártuk, Mikulás ajándéka,
hát tele lett a cipő, virgáccsal a csizma.

Örültünk, habár oly szerény volt a Mikulás,
krumplicukor mellett, dió és mogyoró,
de a fészerben, ott várt ránk a szánkó,
nekünk szabadság volt, gyerekként nagyon jó.

Írta-Varga István-Barcs 2017.11.13.

KARÁCSONYT VÁRVA

Visszatekintve, előjön a múlt,
igaz már kissé emléke fakult, 
Karácsonynak a téli szünete, 
csak egynapos, meghitt ünnepe.

Téli szünet, vagy szénszünetnek,
nevezték karácsony Újév között,
amit rég az iskolásoknak adtak,
akkor még szombaton is tanítottak.

Így jött el karácsony szép ünnepe,
Földre szállt angyal, Jézuska küldte,
gyermekiesen volt, nagyon igaz mese,
mert akkoriban, minden gyermek hitte.

Csengettyű hangja üdvözítőn csengett,
majd az ajtó kitárult, függöny lebbent,
úgy pompázott a karácsonyfa odabent,
majd kint a havon, lovasszán csilingelt.

Lobogtak gyertyának aprócska lángjai,
szóródtak szerteszét, csillagszóró szikrái,
azok apró kis ajándékok, ólom katonái,
gyufaszállal függesztett, arany ezüst diói.

Fehér vattából készített, hópihe utánzat,
a kukorica csuhéból, angyali szárnyak,
Anya kezét fogtuk, szemeinkben könnyek,
boldogok voltunk, mint minden gyermek.

Írta-Varga István-Barcs 2017. 11.16.

 

 

SÍRHANTOK FÖLÖTT
(akasztófák árnyékában)

Sírhantok fölött, fejfák keresztek,
ötvenhatosak mind-mind a vésetek,
szabadságért haltak, nők emberek,
egészem fiatalok, majdnem gyerekek.

Újkori elnyomás ontotta vérüket,
egy nagy bűnük volt, a hazaszeretet,
kart-karba öltve vonult a nagy menet,
fegyverek dörögtek, piroslott a kövezet.

De ez nem volt elég, akasztófát ácsoltak,
állatnál is rosszabb fajzatok, vérre áhítoztak,
ám akkor is győzött, kik szabadságot akartak,
mert az élet rácáfolt, így a férgek pusztultak.

Pár évre rá, Budapesten mint gyerek,
jártam és láttam, a golyó ütötte házfalakat,
vidámságot nem, csak szomorú arcokat,
embereket, ahogy takarítsák a romokat.

Hát – el árulták újra forradalmunkat,
becsapott bennünket, kelet és a nyugat,
magyarok, mi egy vérből valók vagyunk,
fogjunk össze, legyen boldog országunk.

Több mint ezer éve, bár pusztítva de törve nem,
lelkünkben szilárd hittel, áll nemzetünk s Hazánk,
őseink örökölt hitével, kitartóan állunk a vártán,
hirdetve boldogan, zászlónk szabadon lobog már.

Írta-Varga István-Barcs.2017. 10. 21.

 

HALOTTAK NAPJÁN

A szorgalom vagy semmittevés,
mond végül hova vezethet?
temetőbe-sírkertbe a csendbe,
mindenkit rang nélkül temetnek.
Gazdag-szegény, tudatlan-tudós,
sírjaikra nem számít mit raknak,
lehet rajtuk márvány-gránit-fakereszt,
csontjaik a földben egyformán porladnak.
Elfolyt gyertyák megdermedt viasza
elhervadt virágok széna illata,
nem ér már fel semmi oda,
csak a még élők keserű sóhaja.


Varga István Barcs. 2014. 01.

 

LEGENDÁVÁ LETTÉL

Még látszik a part menti,
iszapban lábadnak nyoma,
még hallani, hogy csobban,
a horgodnak ólom súlya.

Jártad a vizeket szüntelen,
előtted nem volt lehetetlen,
ha ígérted, hoztál is halat,
ha gondoltál csapoltál tavat.

Újkor betyárja magad voltál,
halászlét pompásan csináltál,
nyers humorodat is kedvelték,
ám egyesek ezt nem viselték.

Gyuszi most merre vezet utad,
ahol susog a sás a nád sirat,
ki lemegy Drávának partjára,
ott lát téged, s egy kifogott halat.

Így lettél legenda, mesébe szőnek,
emléked élni fog, bár telnek évek,
a még élők, szegényebbek lesznek,
mert én sem foghatok veled már kezet,
Gyuszi – Isten legyen a hosszú úton veled.

Írta-Varga István-Barcs 2017. 11. 01.

 
 

NEKEM DALOLJ

Dalolj nekem te kismadár,
az újra lomba zöldült faágon,
alatta majd egy kis katicabogár,
rászállva pihenni fog a vállamon.

Ha felreppen, megkérhetném,
mutassa kedvesemhez az utat,
hogy örömmel közölném vele,
nekem dalolt kedvenc madarad.

Ó te hétpettyes katicabogár, ha 
visszatérsz, mutasd majd nekem,
megtaláltad kit kértem meg e van,
az én rég nem látott, édes kedvesem.

De nem mégsem, nem ismerne rám,
arcomat már mély ráncok borítják,
kezem reszketve keresné, kicsi kezét,
amelyet forró könnyeim áztatnák.

Ő csodálkozva nézne rám, kérdezhetné,
ki ez a vénember, majdnem az apám,
szemében a sajnálat meleg fénye sejlik,
csokrot köszöni, igen van otthon vázám.

Nem tudom lesz e még nekem tavasz,
sokat elvitt az ősz, szomorúságot hagyott,
szeretnék még látni sok nyíló virágot,
madarak dalát hallgatni, áldani a Napot.

Ahogy így bóklászva, járom a terített avart,
kezemben támaszom, faragott nehéz botom,
ha néha megállok, tekintetem körbe jár,
sok már az ismeretlen, elment sok barátom.

Írta-Varga István- Barcs. 2017. 10. 28.

 
 

VALAKI A CSENDBEN

Vasárnap van az Úr ünnepe
megperzselt lombját erdőbe hajítja,
tegnap még áttetsző nyár volt,
tegnap pontosan – még tegnap,
mert a szeptembert október borítja.
De október még adja aranyát
gyűjtik a termést a bogyókat,
majd ködfüggönyét lassan ereszti
dagonyázza a lehullt lombokat.
Vénasszonyok kézi szőttesében
zuzmóra ékszer mily csillogó,
utolsó gyümölcs is lehullt a fáról
majd jött november jég és a hó.
De majd holnap – pontosan holnap
már nem rólad van a szó
felfoghatatlan szavak érik el az estet
nem törődve neked mi a jó.
A dalos madárkák mind elszöktek
rég volt, hogy a Dráva így beállt,
ötvenhat dermedt karácsonyán
ÁTÉRTEM – valaki a csendben így kiállt.

Írta:Varga István. Barcs. 2016.10.23.

 
 
 
 

PIRKADÁS

 

Álmot tép szét kakas hangja,

csillagos kárpitot ketté vágja,

gyorsan elszáll Bence álma,

fogkefe meg a szappan várja.

 

Szervusz dunyha, kicsi vánkos,

az én szemem még olyan álmos,

melegszik tűzhelyen a tejes lábos,

reggelire finom a tejfölös lángos.

 

Boldogan és jó lakottan megyek,

hisz az iskolában vár sok gyerek,

fejembe majd, sok tudást merek,

Anyám Apám, így boldogok lesznek.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018. 02. 21.

 

OKTÓBER HUSZONHAT

Megszűnt egy szív dobogni,
gyötört testből a lélek távozott,
jaj mindig temetnek valakit,
gyertya csonkjáig elfogyott.

Mondjunk imát, fáradt lelkéért,
ha volt bűne, feloldozást nyerjen,
szeretteit kiket hagyott, békességet
és megbocsájtást, könnyeivel ejtsen.

Csendítenek a lelkedért odafönn,
az angyalok uralta mennyben,
földi létednek itt vége szakadt,
égi pályádon megnyugvás kísérjen.

Kijövünk a temetőbe, hol hamvaid
örökre, remélve békességet nyernek,
kőlapon érted lobog már a gyertyaláng,
emlékezés virágcsokrát mellé helyeznek.

Léleknek tiszta könnyei peregnek,
oly fájdalmas most búcsút venni tőled,
múló idő a sebet begyógyítja, ám felejteni,
soha de soha, nem feledünk téged.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 10. 26.

 
 
 

MEGTÖRT SZÍV

 

Megtört szívvel, könnyes szemmel,

csak úgy bámulom, a kéklő végtelent,

gondolat gyorsabban száll, mint ahogy

pamacsfelhőket, kerget a szél odafent.

 

Merre vetted az utadat, édes kedvesem,

hogy alakul sorsod, milyen most az életed,

itt kemények a napok, hosszúak az éjjelek,

álmatlanul hánykódom, imádkozom éretted.

 

Csak úgy mondtam, nem könnyű szóval,

menjél utadra, kísér majd sok madárdal,

itt csak perlekednél, ez kemény világgal,

vagy küszködhetnél, mindig a sírással.

 

Most már megnyugodva, térek nyugovóra,

hosszú utam lassan, így a végére érhet,

közben majd találkozom, sok régi baráttal,

a célnál még a lány is, remélem ott lehet.

 

Hosszú harcnak, majd véget vet a küzdés,

felhőpamacsokat kerget a szél odafent,

színes masnik kerülnek, a virágcsokrokra,

deszkákra zubog a föld, harang csendít idelent.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.18.

 

MIL EHET OTT

Kerítésnek deszkáit,
szegelték egy sorba,
hol faág göcse kiesett,
lyukas lett a deszka.

Ám gyermek észre vette,
nézőkéjét oda illesztette,
kíváncsiságát felkeltette,
hogy mi lehet ott mögötte.

Kitágult így a kis világa,
odaát nagy élet zajlott,
óvoda volt a szomszédban,
gyermek zsivaj hangzott.

Óvodás Ő csak jövőre lesz,
még nem állhatott a sorba,
így maradt néki a csoda lyuk,
odaát homokozó, és a hinta.

Kérlelte is sokszor Édesanyját,
mond már mikor viszel oda,
ahol az a sok gyerek hintázik,
fogócskázik, játszik a homokba.

Írta-Varga István-Barcs.2017.10.27.

 

 

A SZERELEM ÁRNYÉKÁBAN

 

Alkonyati morzsákból kotorászva,

előkerül néhány, épkézláb emlék,

olvasom leveled, vagy nézem képed,

oly tüneményesek lettek, mint mesék.

 

Akkor ott a távoli, múltnak idejében,

legendává értek, az akkori remények,

ó-hogy kerestem, álmoknak tengerében,

de azok is vesztek, miket vágyaim reméltek.

 

Leveled megírtad akkor, harsogtak a címek,

csak akkor legyél boldog, ha én is az leszek,

igaz azóta sem tudom, milyen boldogságod,

míg engem úton-útfélen, kísért az átkod.

 

Az is igaz hogy, csókodat mélyen belém vésted,

mert álmatlan éjjeleken, mindig vissza kéred,

sokszor arra riadok, karod öleli erősen nyakamat,

ajkad forró csókja, tűzzel égeti kiszáradt ajkamat.

 

Ahogy reggel kinéztem, hát hó borított mindent,

de ott a szerelem árnyékában, hagytam a kincsed,

ám a hajlék melege, még fogva tartott minket,

azután már az álmomat, a fényekkel eltörölted.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.13.

 

ESTI SÉTA

 

Mikor az esti szürkület,

Nyugatnak horizontjába,

Tolta le a vöröslő Napot,

Drávának vize megtalálta,

A ragyogó sok pici csillagot.

 

Ekkor útnak indultam sétára,

Egy barcsi csendes éjszakába,

A templomi toronyóra elütötte,

Majd hét kongását belevetette,

Sötétség sűrűjének közepébe.

 

Itt-ott, pár siető alak elsuhant,

ezt mind, árnyékként észleltem,

míg az idő, velem szinte rohant,

gondolatomat előre vetítettem,

ekkor fejemen, gesztenye koppant.

 

Visszarántott így, az elmélázott idő,

a valóság köpönyegét, rám öltötte,

így gondolataimból előjött egy nő,

akit azt hittem, memória már törölte,

de árnyékomba, árnyát beleszőtte.

 

Ám a hang, mi rám köszönt ekkor,

minden ábrándot ekkor felborított,

ott állt előttem, a valóság alakjában,

ekkor lelkem bennem visítva ordított,

emlékeidben keresd meg, a tegnapot.

 

Két kezében, kosár mi pakolva volt,

kedvesen kérdőn nézett ekkor rám,

mint aki kérdezte, utad merre volt,

kosarát kezéből azonnal kivettem,

mikor érezte, tüzes csókját a szám.

 

Ha segítesz hazáig cipelni kosaraim,

meg hívlak hozzám, majd beszélgetünk,

merre élsz, s nekem hogy teltek éveim,

kínállak jó tokaji borral, amit szeretünk,

no gyere, már nem kell sokáig mennünk.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.07.

 

 

UTAT TÉVESZT

 

Utat miért tévesztett a szellő,

mikor szerelemről zenélt,

hát jeges volt még a lehelet,

de már tavaszról is mesélt.

 

Hóvirágot mentünk szedni,

Bálint napnak reggelén,

akkor voltál nekem az első,

hóvirág mezőnek közepén.

 

Karom gyengéden átölelt,

ajkaidnak izzó csókja várt,

nem is szedtünk hóvirágot,

remegve vártuk az éjszakát.

 

Tüzek gyúltak a sötétségbe,

mellkasom forró láztól zihált,

szemeidben a vágyak égtek,

így éreztem kebleid vánkosát.

 

Kandallóban láng fellobbant,

szinte bevilágította a szobád,

legszebb éjszakám volt akkor,

azóta is keresem van e hóvirág.

 

Ám letarolták a sok-sok erdőt,

a mezőket mind felszántották,

nem úgy működik a természet,

virágos legelőket is felszámolták.

 

De Bálint napja, nem változott,

ugyan úgy, most is van naptárban,

már újra szednék neked hóvirágot,

de már nem vagy a szobádban.

 

Ott ahol akkor rég tüzek égtek,

dermesztő hideg és jégvirág van,

felnézek a csillagokkal tűzdelt égre,

kereslek Holdnak sarlójában.

 

Ha az emlékezet is utat téveszt,

botra támaszkodik a múló idő,

remegő kezemmel búcsút intek,

te drága gyönyörű édes, Nő.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.08.

 

MEDÁLBAN A FÉNYKÉP

 

Dal csordul az öreg zongorán,

lelkem dalol, mint szellő a fán,

dalra fakassza, vénülő szívemet,

szememből ereget, fájó könnyeket.

 

 

Lány gyönyörű ujjai, végig futnak,

az elefántcsont színű klaviatúrán,

míg a hurok rezgése, betölti a teret,

csodálom és ott álok, mereven némán,

szinte magával ragad, a zenei szeretet,

mellőle elszakadni, sehogy sem tudok,

csak hagyom, hogy ivódjanak belém,

mind mélyebbre, ezek a dallamok.

 

Miközben játszik, énekel a lány,

a feketére politúrozott zongorán,

csodálatos hangja, átszövi a teret,

dalszövegével üzeni, valakit szeret.

 

Kitől ezt a csokor rózsát kaptam,

szívemet örökre, neki oda adtam,

mert szívem, nem megy vándor útra,

te szíveddel, kötöttem most gúzsba,

örök hűség mit fogadtam most neked,

zárt medálban hordom fényképedet,

ha távol leszel sűrűn meg is nézem,

egy gyűrűt adtam, jelképezzen engem.”

 

Majd csend lesz, vége a játéknak,

szemem nyitom, vége az álomnak,

még sokáig, álmodnám az álmot,

hogy sose hozná vissza, a valóságot.

 

Írta-Varga István-Barcs-2016.02.14.

 

 

EGY TISZTÁS

 

Öreg tölgyek, sötét árnyában,

lomboknak védő takarásában,

napfény talált utat magának,

és egy csodás, erdei Nimfának.

 

Rejtélyes sötét függönyét a lomb,

mélyre eresztett, zöld ágaival zárta,

selymes pázsitnak, erősebb szálán,

napozni vágyót, csak a tücsök látta.

 

Gyönyörű testén, a fény megremeg,

lombközt a szellő, némán szendereg,

a festőnek kezében, megáll az ecset,

költőnek tolla, a papíron szürcsöget.

 

De erdőnek madarai, tovább dalolnak,

mély baritonja van, a vadgalambnak,

míg odvas fákon, fakopácsok dobolnak,

csodálatos játéka, ez az erdei zenekarnak.

 

Álommal szőtt, gyönyörű látomás,

szárnyak nélküli, örökös vágyódás,

egy pillanat, mely így örökre megmarad,

csak a szív az, mi kétfelé olykor hasad.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.14.

 

 

 

 


Valentin éjszakája

Jön megint egy csodás éjszaka,
vágyak leplét ravaszul rám öltöd,
intim játékod bársonyos ujjaiddal
csiklandozva testemen széttöröd.

Elmerülök veled gyönyörök vizében,
követsz engem csókodnak tüzével,
majd zsákmányul ejtenek a vágyak,
combjaid párnázott, tüzes hevével.

Forró testeden feltáncol végig ujjam,
formás kebleden marad a szemem,
csak még egyszer, Seherezádé - adj még,
adj egy ilyen éjszakát nekem.

írta-Varga István- Barcs-2018.02.10.

 

Varga István

Mielőtt még...

Várj még kicsit, kedves,
ne hagyd el ezt a padot,
mielőtt még hosszú útra
egy hamis világ csábított.

Ott, a távolban,
zavaros képek várnak,
leszel gondokban.

Hallgass kicsit énrám,
ne fordítsál nekem hátat,
talán elérem még kezedet,
hogy ne érjen téged bánat.

Csábítóbb képek,
mind hamis ábrándok,
csak délibábok.

Árva lesz majd kis padunk,
őszi szélben majd sírhatunk,
nem lesz már több szép napunk,
mert kettévált az egy utunk.

Mi botladozunk,
fakeresztek vagy kövek,
ott csodálkozunk.

Megáll a két árnyékalak,
szembefordul egymással,
csodálkozva összenéznek,
újra kezet fognak egymással.

Ó, ti elvesztett,
délibábos emlékek,
mindet szeretem.

Barcs, 2017. november 6.

 
 

TALÁLKOZÁS 

 

Oly rég várom már jöveteled,

ablaküvegemen jégvirág dermed,

a szakadó hó mindent terített,

ám akkor láttam, óvatos léptedet.

 

Ahogy voltam, rohantam karodba,

keserű gyászomban, öröm remény,

fekete ruhámmal, repültem álmodba,

mert ez után te leszel nekem a fény.

 

írta-Varga István-Barcs. 2018. 01. 23.

 

Varga István

Szemeidet takarta

farsangi kavalkád

Szemeidet pirosas álca takarta,
piros szalag virított copfos hajadban,
hát így ismertelek téged meg ott azon
a fergetegesen gyönyörű farsangi bálban.

Úgy mondtuk akkor,
menjünk a maskarába
táncmulatságba.

Gyönyörű volt hajadnak formája, színe,
sokszor visszatér nem feledett emlékeimbe,
álarcod fél orcádat misztikusan takarta,
csak a kedves mosolyod, mi lelkedet mutatta.

Messze kerültél,
mosolyodat kerestem,
de sosem leltem.

Csak az emlék motiválta bennem a képet,
mely minden farsangkor újjá így éled,
sokakon az álarc örökké rajtuk marad,
hát akkor sosem ismerjük meg igazi arcukat.

Bennem él tovább
farsangnak mulatsága,
mosoly varázsa.

Barcs, 2018. január 11.

 

Varga István

Sosem tálalom

Ahogy a fákat vad vihar,
haragos szél csapdossa,
hasonlóképp lelkemet is
a búbánat tépi, mardossa.

De én sosem tálalom azt
a terített asztalon elétek,
ott minden pompás és szép,
így ezt az étket zavarni vétek.

Mint ahogy az asztalt miként,
ki és mily szándékkal teríti,
tányért egyet rak vagy kettőt,
evőeszközt mily formában teszi.

Asztalnál tizenketten ülnek,
ám biztos közülük egynek
a szeme felfedezi, mi a rendnek
megrontója, és fuccs az egésznek.

Ő lesz, ki fennhangon hirdeti,
etikett megsértve, nem lehet tálalni,
többi meghívottnak ez fel sem tűnne,
tartalom a lényeg, nem az egyén gőgje.

Igen - mert sok alkotni nem képes,
a kritikát oly bőszen, nagyképűen ontja,
mint egy felsőbbrendű kaszthoz tartozó,
valóságban sosem létező, csenevész mondja.

De én kimondom, hagyjad az embert,
a mindig kiválóan tudni képes alkotót,
gondolatait írásaiban képpé festeni tudót,
kritika helyett értsed a gondolatait leírót.

Barcs, 2017. november 27.

 

Varga István

Bál farsangkor

Mulatónak zárt ablakán
hallatszott a lágy muzsika,
ahogy benéztem, azt láttam,
sokak szemét álarc takarja.

Farsangi vígság zajlott éppen,
vonzott a bent mulatók tábora,
ahol feltűnt egy ismerős lány,
kinek szeme volt csak takarva.

Királykék báli ruhája simult rá,
barna hajában kék a szalagja,
csak bámultam oly önfeledten őt,
hisz csábított bájos mosolya.

Ám mire a terembe jutottam,
hiába kerestem, őt nem találtam,
elveszett tán, vagy látomás lehetett
a farsangi nagy kavalkádban.

Barcs, 2018. január 9.

 

Varga István

Bilincsbe vert

Bilincsbe vert kézzel
hogy is lehet írni,
egy kitépett szívvel
nem lehet szeretni.

Bekötik szemed,
nem látsz színeket,
a túlüvöltéstől nem érted
lágyan hullámzó éneket.

Ha már évek terhei
nyomasztják majd vállad,
használd faragott botod,
lábad könnyebben járhat.

Ám szíved a jóra, szépre
mindig éhesen tekint,
évektől gyötört, megviselt
arcodon boldogság ül megint.

Odaadok minden kínt,
fájó, csalódott, keserves éveket,
mert bilincsbe vert kézzel
nem írok neked levelet.

Barcs, 2017. október 13.

 

Varga István

Tizenkettedik szék

óévbúcsúzó

Elmúlt év terített asztalánál,
most itt a tizenkettedik széken,
fejezem be lassan az ez évi étkem,
morzsát, pacát ne hagyjak a terítésen.

Hát legalább ilyen bőséges legyen,
mint az elmúlt évi nagycsaládi asztal,
ahol gyermek, unoka, vagy barát, idegen
kedves hívásunkra örömmel helyet foglal.

Na, de eddig, asztal, mikor adtál bőven,
csak néztük, hogy vendég harácsol bőszen,
boldogan figyeltük a sok jó teletömött szájat,
örültünk, kik adtunk, hát eztán elterelték a nyájat.

Lám, nem sajnáltuk, vendéget invitáltuk,
mivel családunk hangyaszorgalommal dolgozott,
őseinktől kapott vagyonunk nőtt, szépen szaporodott,
ám a koldust megsajnáltuk, adtunk, de sosem maradékot.

Mire észbe kaptunk, üres lett teríték és asztal,
így lett, hogy morzsa ott maradt a lerágott csonttal,
nagy az étvágy, hát nem volt elég, vittek, mi mozdítható,
gondolták, hogy az asztal, ha másra nem, de tűzre majd jó.

Nem ily jövőt várunk, hát elég volt a hamisságból,
igaz pórnép vagyunk, de kapjunk a megérdemelt jussból,
a világot alkotó, csak Isten által megengedett számtalan jóból,
boldog új évet kívánva az így szerkesztett, sok-sok leírt jó szóból.

Barcs, 2017. december 30.

 

Varga István

Sóbálvány

Sóbálvánnyá merevedett az élet,
letűnt koroknak ránk maradtak
mind örömei, mind szenvedései,
hogy bánjuk velük, ha ujjaknak
is gondokat okoznak megoldásai.

De míg ragyogása van a Napnak,
zenélni hallom lomb közt a szelet,
tetszik madaraknak vidám csivitje,
nap nap után velem lesz napkelet.

Virágillatos tavaszokkal van találkám,
ha fecskék-gólyák visszatértét várnám,
lábam tapos fáknak lehullott lombján,
boldogan kitekintek télnek jégablakán.

Így változnak az évszakok, ha cserélnek
napok és évek, ó, ezek-ezek az ismétlések
unalmasak, egyhangúak nem tudnak lenni,
mert változást a természet tud hozzátenni.

Sóbálvánnyá állt így össze kezdet és a vég,
a szív megszűnt dobogni, az már dőreség,
hogy követelsz, hogy jár nekem, kérek még,
írótollad kihullik kezedből, papírlap szemét,

Ez maradt, mit még lehet nevezni emléknek,
az örök némaság, sötétség, az eltűnő kékségek,
ha van még élő, botladozik faragott köveken,
melyet lassan belep a múló idővel jött fergeteg.

Barcs, 2017.

Varga István

Mámorító éjszaka

Emlékezem - halott vagy, cigány,
de búsan, fájón ejtem ki nevedet,
mikor is ott a fülünkbe húztad
azt a piros pezsgős üzenetet.

Hárman voltunk, Te és Ő,
míg én voltam a harmadik,
lehúztam én kis topánkáját,
majd pezsgő bent gyöngyözik.

Ó, be édes, hogy mosolygott,
mert a két legény belőle itták
fűszeres pezsgőnek mámorító
szerelemmel átitatott balzsamát.

Hegedűn a húrok pattantak,
vonón a lószőr szálaira hullott,
úgy dübörgött tánctól a padozat,
mint akik sosem ismertek bánatot.

Ide ha visszahozná Dráva vize
Délvidéki szerenádok régi dallamát,
hát táncra perdülnének újra a bokák,
míg víz lefelé vinné lelkem sóhaját.

Látod, összevissza írok mindent,
hú, de szép volt a tiszta valóság,
piros pezsgő, rózsaszín mámor,
nem húzzák már, csak álmodják.

Barcs, 2017. február 26.

 

Varga István

Vendégségben

Ahol a part szakadékká mélyül,
öblös törzsű fák kapaszkodnak,
hol a víztükör a mélyben fénylik,
ez adott otthont Dráva folyamnak.

Itt a festő mily drága kincset talált,
tenyérnyi hely így árulja vagyonát,
ó, ez a barcsi táj mily értékes karát,
vegyük már észre, becsüljük e szobát.

Ahol otthont leltünk, pergett le életünk,
járjunk nyitott szemmel, ha kell, segítsünk,
hej, pedig de sokszor másokat dühítünk,
ám a boldogság, a szépség itt van előttünk.

Bölcsőmet itt ringattad, még emlékszem,
melyet a te Apád nekem készített,
Ő volt az én drága Nagyapám, a mindenes,
kitől ha kértél, minden megteremtetett.

Vendégségben vagyok én is e Földön,
mint sokunknak mi megteremtetett,
Somogy-ország, nagy hazámnak kincse,
ha majd távozom, fogadd be e testet.

Barcs, 2017. október 30.

 

Varga István

Ajándékba kaptuk

Föld napjára

Ajándékba kaptunk egy életet,
egy ruhát, amit úgy viselheted,
hogy veled együtt nő, míg élsz,
de addig le nem cserélheted.

Ám ezt a ruhát más nem látja,
mert fölötte van egy öltözet,
mi sokszor díszít majd téged,
hát ez az a színpadi nagy jelenet.

Életed jelenetének egy díszlete,
de nem ez határozza belső létedet,
vigyázz, hogy szádon milyen a szó,
fess a ruha, és ajkad szennyet ereget.

Az élet ecsetjét néha-néha megkapod,
még a színeket sem szabadon választod,
egyszer vidám, máskor szomorú a kép,
ám mind egy magadhoz kötött emlék.

Ez az a Föld, mit unokáinktól kaptuk,
őseink hagyományaival gazdagítottuk,
Világegyetemünk egyetlen mesés kincse,
ha mi nem, akkor ki tartsa féltőn becsbe.

Egymaga még senki sem volt képes,
bejárja minden zugát, ezt a kerekséget,
óvjunk mindent, a legkisebb értéket,
csak így hagyhatunk méltó emléket.

Ha a szabályokat csak lazán tartod,
de légy figyelmes, úgy viseld harcod,
ami tetszik, simogassad, mi közömbös,
mosolyt biggyessz, de sose légy gőgös.

Barcs, 2017. december 11.

 

Varga István

Sokadik ablak

Sokadik ablakát
nyitom éveimnek,
Újév ez hajnalát is
köszönöm Istennek.

De mielőtt nyitnám,
egy ajtót hát bezárok,
majd kulcsát eldobom,
mert vissza nem járok.

Mert a szoba jelképes,
nem úgy mint elmúlt évek,
bennem megmaradnak
szép és rossz emlékek.

Szorongva bár kicsit,
de telve bizalommal,
mindig jobbat várok,
könny helyet mosollyal.

Mert terveztem sokszor,
ám ütköztem néha falakba,
gátat előre sosem láttam,
mert a sorsom így lett írva.

Barcs, 2017. december 27.

 

Varga István

Vágy-vágyakozás

Nézzed ezt az ápolt,
Bársonyos, női kezet,
Mosolygós, szép arcot,
A szelíd, barna szemeket.

Ajkai lágyan ívelt vonalát,
Emlékeimbe belevésődtek,
Így őrizem majd ezt a képet,
Mit kitörölni sosem engedek.

Vágyva vágyok a szépre,
A szebbnél szebb értékre,
Álmodott, gyönyörű nőkre,
Hitben hangzott, örök életre.

Ó, mily gyönyörű és csodás,
Ez egy isteni, egyedi alkotás,
Vágyaimat vörösborba fojtom,
Mely zár lesz majd láncomon.

Sorok végén rímek a csókok,
Bocsánat, hogy ezek a bókok,
De csak így adom most tudtodra,
Szívembe maradsz örökre zárva.

Barcs, 2017. október 30.

 

Varga István

Hát eljött Karácsony

Fenyőfa
díszítve pompázik,
rajta sok szaloncukor,
üvegdísz és girland hintázik.

Fehér takarót, mit terített az éj,
fenyők tűleveleit hókabáttal fedte,
ünnepi csend szállt alá a Mennyből,
melyet még a csillag ki is fényesítette.

Harangok zúgása törte meg e csendet,
éjféli misére így invitál most minket.
Karácsony éjjelén még őszintébb a szeretet,
talpunk alatt a friss hó recsegve nevetett.

Kart karba öltve, óvatosan lépdelt két öreg,
szót alig váltottak, hópihék vállukra telepedtek,
hajdani ifjúságukra már csak ők emlékeznek,
meg öreg templom falai, ahova néha betérnek.

Hát eljött hetven szép vagy rossz emlékű éve,
minden eddigi karácsonynak valami szépsége,
ám az éjszakai csend még a hópaplant is fedte,
a hazatérőket fázós kutyaugatás itt-ott kísérte.

Barcs, 2017. december 21.

 

Varga István

Fények éjszakája

Karácsonyi morzsák

Éjnek sötétjében,
fényesség támadt,
angyalok kórusa,
zengte az imákat.

Megváltó született,
áldjuk a jövetelét,
foglaljuk imánkba,
Krisztus Urunk nevét.

Szentkarácsonyunk,
így szeretetté váljon,
minden egy emberre,
csak békesség szálljon.

Barcs., 2017. december 17.

 
 
 

Varga István

Firkantott szavak

Ha szebb tájra vágyol
mint ami itt körülfog,
csalóvagy és álnok,
a rohanó sínek visznek,
kergetnek az álmok.

Itt bent ember-gőz,
meleg méla szendergés,
dohányfüst, kártyaparti,
vidám csevegés.

Mellettem egy lány,
a vonat váltót ér,
csattog a rideg vágány.

Kint sötétfekete
pamlag az est,
valaki tollával odébb
rímelő szavakat fest.

Barcs, 1971

 

Varga István

Apának s mindnek fia

Letűntek rég a forradalmak,
új eszméknek homokszemeit
hordja, kavarja a változó szél,
beteríti vele Európa népeit.

Vajon mivé lesz holnapunk,
kik zsigerelik nemzetünk,
miért akarják elvenni azt,
hol halunk vagy születtünk.

Miért nem fújnak kürtökbe,
riadóztassanak az angyalok,
tán éberség, összetartás kéne,
hogy ne legyünk vazulok.

Ma már nem elég csak az ima,
nyitott szemmel kéne járnia
minden apának, s mindnek fia
ne kerüljenek gépek lánctalpaira,
őseink erényeit ne tiporják sárba.

Unokáinkra így mit hagyunk,
ha bátrak, merészek nem vagyunk,
helyette sunyin, gyáván lapítunk,
unós-untalan alázkodunk.

Barcs, 2016. április 4.

 

Varga István

Üzenet a telefonba

Elmúlt évek súlya alatt
összegyűltek az emlékek,
elfolyt idő árja alatt
megmaradtak a fényképek.

Tudom, hogy írtam neked,
ám válasz sosem érkezett,
megőriztem azt a szépet,
amit adott a képzelet.

Lelkembe zárt ládikóban
elrejtettem szívedet,
sok vívódás késztetett,
nyissam e rejtekhelyet,
szembesülni a valósággal,
mely tán sosem létezett.

Most, hogy újra hallom
megőrzött hangodat,
sodró idő múlásával
idézem vissza arcodat.

Lehet, más úton jártunk
és járunk te meg én,
újra-újra felragyogsz
a múló álmok mezején.

Barcs, 1997. február 27.

 

Varga István

Vívódás

Sors

Hamut szórok fejemre,
megtépem majd ruhám,
majd elvágtatok ábrándok
vad, hófehér lován.

Semmi sem volt jó,
amit eddig tettem,
állandó kifogás, kritika
kísérte eddigi életem.

Olyanról sosem álmodtam,
mi tudásom meghaladta,
boldoggá tett mindig az
általam készített munka.

Terveknek sokasága
halmozódott fel bennem,
mégsem tudtam valóra váltani
sok-sok ezernyi tervem.

Magammal is állandóan
vívódással harcban állok,
hogy vélt, valódi útra,
mily kitérőkkel találok.

Az utat persze sosem lelem,
útvesztőkkel tele az életem.
Így borul fel az idő kereke,
elnyel majd az álmok tengere.

2015.

+

 

Varga István

Öreg kocsma

Öreg ivónak bal sarkában,
egy rég lestrapált asztalnál
gondolataiba elmélyedve
a férfi vörösbort mustrál.

Csendben magát biztatja,
na "töccsé" már magadnak,
hisz míg meg nem kóstolod,
nem érzed zamatát a bornak.

Asztalnak lapja deszkából,
iksz lábai kissé már inognak,
azért választotta ezt a helyet,
támlája van a sarokpadnak.

Padja nem párnázott, deszka
ülőjén csak rongyszőnyeg díszlik,
a háttámláján festett régi virágok,
eléggé kopottak, már nem díszítik.

Pintes üvegből pohárba tölti
hegy levének vöröslő nedűjét,
majd emelé poharát múltjára,
hisz ő sem látja már jövőjét.

Fanyar ez a bor, gondolja tán,
mint mögötte hagyott eltelt évek,
vagy netalán utóbb lettek ilyenek,
keserűvé válóak, nemigen szépek.

Valaha még a savanyú bor is
bársonyosnak, édesnek tűnhetett,
vagy tán a lány csókja édesítette
az akkor még oly vidámabb életet.

Orra alatt mormogta, érthetetlen
vagy talán valós, mi vitte idáig útját,
most szívesen hallgatná régi nótáját,
ami feledtetné már felhalmozott búját.

Barcs, 2017. augusztus

 

Varga István

Futólag

Csak úgy futólag -
érintsed ajkaddal
az én ajkamat,
hadd érezzem édes,
bódító illatodat.

Csak úgy futólag -
nyújtsd felém kezedet,
tapintsam ujjaid begyét,
halkan rebegem füledbe
becéző, drága nevedet.

Csak úgy futólag -
adok majd hálát
az emlékező múltnak,
meg a viharos szeleknek,
hogy elibém sodortak.

Csak úgy futólag -
nézek igéző szemeidbe,
belegyalogolnék tengerekbe,
sivatag homokját feltúrnám
azért, hogy arcodat újra látnám.

Csak úgy futólag -
építenék neked házat,
benne egy szobát - egy ágyat,
tükrökkel borítanám a falakat,
csakhogy mindig lássalak.

Csak úgy futólag -
megmutatnám a láthatatlant,
de sosem a poklok-poklát,
elkerülném a kínt, a keservet,
perpatvart, az örökös viszályt.

Csak úgy futólag -
egyszer leteszem a tollat,
ez a hetedik versszak,
de csak úgy utólag -
most befejezem a sorokat.

Barcs, 2015. május 4.

 

 

Varga István

Néma a hegedű

Hej, ha megszólalna,
mit tudna mesélni,
bánatot - boldogságot
tudna elzenélni.

Gyanta a vonónak jó,
lószőr a csalogató,
a húr sem elég még,
kell a nemes fa, a hangadó.

Bánatot sír a hegedű,
könnyeim csordulnak,
szebb világra vágytam,
de az évek fogynak.

Cigány kotta nélkül húzta,
bazsevált kedvemre
ahogy Ő megszokta,
élet, ó, mennyit változott -
vonóját többé nem húzta.

Néma lett a hegedű,
pihen már vonója,
a prímás elment - s vele
életnek gyönyörű hajója.

Barcs, 2015. július 31.

 

 

REPÜLNI MUSZÁJ

Begyűjti árnyait az alkonyat,
vidámságod mindig oly biztató,
szelíd tekinteted úgy sugárzik,
ajkaidon kedves a kimondott szó.

Álmaimban könnyedé válok,
múzsám nyújtsad felém kezed,
félénken csókolnám le ajkadról,
a soha ki nem mondott üzenetet.

Papírlapon majd elmosódik az írás,
elvesztik mosolyukat az arcok,
könnyek lapozgatják a múló időt,
ott lesznek a kihunyt csillagok.

Maga a kő is szárnyakat koldul,
hát én miért ne repülnék veled,
ahogy nézel rám mosolyogva,
szinte hívogat a gyönyörű szemed.

Repülni muszáj - kiállt valaki,
szerelem buggyan tollam begyéből,
ekkor csodálatos szépről mesélek,
majd könny pottyan alá szememből.

írta-Varga István-Barcs. 

 

A GONDOLKODÓ

Mély szakadékba ért le a lábam,
ez volt éjszakai rémálmomban,
ott csüngtem mélységnek szélén,
ahol majd eszemet veszthetném.

De ez az álom, más volt mint a többi,
újra enyém volt a zátonyi birtok,
kufárokkal vívok hatalmas harcot,
szakadt ingemmel, gyökereken lógok.

Igen ott beágyazva a beton alapba, 
oda van elrejtve, az üveg kapszula,
mert egyszer vissza száll tulajdonomba,
verejtékem belehullt keserves jussa.

Két kezemmel épített, fájdalmas sors,
fordított vé-betű annak tetőnek képe,
alkotó kezeimnek megmaradt emléke,
idegen nyugalmat sosem talál benne.

A gondolkodó ember, közben alkotó,
ily fájó sorsot magamnak sosem adó,
újra vissza száll, a szenvedett alkotás,
izzadság cseppeknek, gyémántra váltás.

írta-Varga István-Barcs.2018. 01.29.

 

Vagyunk mi létezők

 
somogybarcsirimek-.
somogybarcsirimek-. képe

Hatalmas folyó – itt folyik a Dráva,
lenyűgöz mindig szépsége vadsága.
Kőhordalékos rejtélyes medre,
örökös veszélyekkel van sokszor tele.

Örülök te szép folyó örülök neked,
újra és újra kimosod reményeimet.
Amit már annyiszor eltemetett,
megfontolatlan sok cselekedet.

Jöttek kefekötők kufárok vén bolondok
múltat mindenáron szétrombolni akarók,
suszterok kiket a kaptafa messzire kiköpött
netán kocsisok kiknek ostora eltörött.

Jöttek a rombolni nagyon tudók,
olyan építők kik után vakolat hullt,
aztán ott voltak összevissza kapkodók,
majd lócsiszárok hintóval robogók.

Hisz ki szatócsboltoktól riogatott,
majd az aranykor hajnalát hirdette,
közöttünk ők már nem élnek elmentek,
de a nagy változást pompásnak hitte.

Hogy ezt túlélni – nem minden
mert itt vagyunk mi létezők,
követeljük – hallgassák szavaink
mert gyermekeink, unokáink, a jövőnk.

Most rakhatnánk katonásan a lépést
de jól esne – adj most egy pohár sört,
ezekkel államot alkotni lehetetlen
ha szólsz – lepirítják arcodról a bőrt.

Varga István.Barcs.2017.01.

 

 

MÁR NEM MOSOLYOGNAK

 

Szinte szárnyalt a lelkem,
ahogy sétáltam ott veled,
öreg gesztenyék árnyában,
adtad nekem kicsi kezed.

Mint sok kis karácsonyfa,
májusban virágba estek,
fehéren piros beütéssel,
oly sokszor rajtunk nevettek.

Elmúlt minden ami szép,
zavaros a víz, keserű a kenyér,
már árnyat sem adnak a fák,
nem hoz új rügyet az ág.

Hol a négy évszak, gyönyörű
semmivel sem pótolható varázsa,
vagy üde vadvirágos réteknek,
tarka pompás, felejthetetlen látványa.

Ilyenkor mindig előttem van,
ráncokkal redőzött, öreg nagyapám,
ki hányszor mondta el nekem,
te is megöregszel, drága unokám.

UTÓ IRAT „

Lám a mondás sokszor ismétlődött,
hát bejött, való igaz tartalma,
unokáimnak mondjam én is,
mit sokszor hangoztatott, nagypapa.

De a világ mérföldeket lépett,
nagyon más lett a szokás, meg a forma,
úgy iszunk és eszünk mint rég,
fülünkbe nem úgy csendül a muzsika.

Ám teremnek még az almafák,
kertekben meggyek, cseresznyék, szilvák,
a korai eper is még olyan zamatos,
de hol az a lány, ki volt üde és harmatos.

Munkás fejszének, cseréled a nyelét,
de maga a vas, mi a fát idomra aprítja,
ugyan úgy megmarad, csak élezzed,
míg nemzedékeknek, marad örök tanúja.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.01.

 

SZIRTI SAS

Fent a sziklák, csupasz ormán,
sasok köröznek, az ő birodalmuk,
lent a lankákat, erdők árnyalnak,
ahol feltűnnek, zergék muflonok.

Hegyi patak csörgedez, sziklákból
mohák között óvatosan kibújva,
vize kristálytiszta hideg, szomjazót
megállásra kóstolásra buzdítva.

Lenn a völgyben, rezgő nyárfák,
a leveleinek fonákjával űzzenek,
lágy szellőnek, selymes csókjától
kedvesen, bűvös zenét csilingelnek.

Odébb a tisztásról, szerpentin kanyarog
köves talajával, oldala bokrokkal szegett,
biztonságot sugall az arra haladóknak,
kiknek lába olykor, kavicsokat görget.

Ó hegynek, hatalmas szelleme segíts,
ne takard el felhőiddel, a fényes Napot,
várd meg míg a vándor, átér a hegyen,
s a menedékházba, oltalmat nem kapott.

Írta-Varga István- Barcs-2017.

 

AHONNAN KÖRBELÁTNI

Ott vagyok mindig, az álmodók között,
a sötétség kalandorai, bűvös csapatában,
hegytetői fennsíkon, ahonnan körbelátni,
mi történik köröttem, széles nagyvilágban.

Arany permet hull, látom az éji sötét kupolát,
fent a fekete kárpiton, megelevenedik a világ,
ott látom történelmünk, sok-sok epizódját,
de a főhelyen gyermek Krisztust és Máriát.

Gyermek unokám kezét fogom, biztatom őt,
ne féljél gyermek, magyaráznám ezt a csodát,
ez az Isteni teremtett, csodás nagyvilág,
így mutatja nekünk, örömét, minden bánatát.

Ez egy, az éjszakai álmok, furcsa világából,
ekkor sajnáltam, a reggel szemeimet nyitotta,
hogy nem álmodhattam tovább, hát felkeltem,
de az álmot nem feledtem, elmémet megvilágította.

Írta-Varga István- Barcs-2017. 07. 28.

 

HATVAN ÉVE

Obeliszkek dőltek sorra,
vörös csillag hullt a porba,
fegyvert fogott, nő és férfi,
zászlónkból a címert tépi,
palackokba benzint tölti,
tankok elé dobja veti.

Világ népe ámuldozik,
hogy a Magyar lábadozik,
testét sokszor földbe verték,
de felemelte újra keresztjét.
Menetel, kart karba öltve,
jogot szabadságot követelve.

Tüntetőkre sortűz zúdul,
a világ döbbenetté némul.

De a tankok egyre jöttek,
emberek, házak, sorra dőltek,
senkinek sem kegyelmeztek,
hóhérok majd ünnepeltek,
öröm torra összegyűltek,
százezrek meg menekültek,
lettek soká száműzöttek.

Aztán jött a nagy fordulat,
hát májusban, felvonulhat,
mikor látni még romokat,
zártak börtönfalak százakat.

Gyermekként ezt nem értettem,
majd rászakadt e népre a félelem.

Megosztott lett újra nemzetünk,
furcsa kórtól kell most félnünk,
hát mikor jön el, új győzelmünk,
Szűz Mária, ki védőszentünk,
segítsed, hogy újra higgyünk.

Írta-Varga István-Barcs. 2016. 10. 23.

 
 

HOVA VIGYEK HÓVIRÁGOT

Havazik – oly csodás ahogy hull,
nagy-nagy pelyhek, sűrű sorokban,
egymásra rakodó, fehér halmaz, 
ott álok, gyermekként az ablakban.

Gondolkodom, most hol is vagyok?
Melyik dimenzió, tán létezik ilyen?
Lovasszánnak csilingelését hallom,
hogy lehet?, hogy a múltba tértem.

Szinte bámulom, ablaknak üvegét,
hol jégkristályok, virágként nyílnak,
úgy vágyom, érinteném a fehér havat,
mikor kezeim még, hógolyót gyúrnak.

De jó lehetett, érzem hónak hidegét,
míg kezem, formázza a roppanó havat,
agyamban számtalan, múlt idő pereg,
mikor egy hógolyó, érinti hátamat.

Ó – te bájos kislány, zavart mosolyodból,
látom te voltál, ki akkor így cselekedett,
hidegtől piros arcodat, izgalom fokozta,
hogy észre veszem e, pajkos csínyjeidet.

Álmomban sokszor visszatérsz, ártatlan
arccal, hajadban cseresznyés hajgumival,
tán véletlen, hogy akkor ott gyertya égett,
szemedben sziporkázó, millió csillaggal.

Mond – most merre jársz, hallottam a hírt,
mi asszonyként, történt tragikusan veled,
hol van az a sír, letérdepelve mondanák,
könnyes szemmel, sok sok-ezer imát neked.

Írta-Varga István-Barcs-2017. 07. 26.

 

KÉKNEFELEJCS

Kék nefelejcset szedtem,
közben gondolataimban,
ott jártam ahol te elvesztél,
hogy ezzel a virággal éppen,
vágyaiddal hozzám üzentél.

De ugyan úgy az én vágyaim,
égő szenvedéllyel, nálad ott jártak,
éreztem bársonyos tested, hajad illatát,
mint méhek, ahogy virágra szálltak,
lelkek vágyón, úgy egymásra találtak.

Írta-Varga István-Barcs.

 

FÁJDALOMTÓL.....

Fájdalomtól torzult lélekkel,
valahogy vesztettem utamat,
nagy tervek hulltak mocsárba,
ingoványkeze húzta lábaimat.

Az út honnan én elindultam,
az álcaútnak mind két oldala,
hamis képekkel, volt kirakva,
későn döbbentem a valóságra.

Jobb karom, ó még mindig,
munkára részlegesen képes,
ez a magatehetetlen bénaság,
tervek megvalósításában vétkes.

Képzetem, mint félkarú óriás,
dehogyis, én csak törpe vagyok,
hogy jövök ahhoz, hogy siránkozom,
hisz még járok, hallok, látok.

Tán a türelem, mi hiányzik,
mert e gyógyulás, lassúnak tűnik,
így fizikálisan hosszú a pihenés,
de verseim rímeit, bal kezem szerkesztik.

Írta-Varga István-Barcs.

 

TARTAROSZ

Bánatosan szól a hegedű,
húrjai régmúltról zenélnek,
a megviselt öreg vonójára,
hullanak fájdalmas könnyek.

Mert Tantalosz-ba bele veszett,
ki a szerelmet, boldogan adta,
így sírja el most nagy bánatát,
míg lángoló tűzét, borral oltotta.

Tartarosz-ra vágyik most már,
hol kedvesét tán újból megleli,
új Gaia hol terül el, oda vágyik,
ahol lelke a bánatot elveszti.

Írta-Varga István-Barcs.2017.07.22.

 

MEDÚZÁK

Merülnék le, hol tenger mélye,
oly csodás élménnyel fogadna,
medúzák, korallok, sok, fajtájú
vízi lények, mesés látványát adna.

Ördög ráják méltósággal lavíroznak,
planktonokkal küzdik le étvágyukat,
medúzák csallányos égő csípésükkel,
megpróbálják védeni, birodalmukat.

Halaknak sokszínű, ezernyi fajtája,
tenger mélye, csodás élményt fakaszt,
de egyben félelmet, távolság tartást ad,
és nem tűri, hogy ha sokáig itt maradsz.

Írta-Varga István-Barcs.2017.07.22.

 

LERÁGOTT CSONT

Úgy bizony nekem sokszor csak,
a csupasz lerágott csont maradt,
majd szedegethettem, így a mások
által kidobott virágot, mi elhervadt.

Galádok, kik csak így gondolnak rám,
égbolt ében kupolája, fényekkel díszített,
így csodás képet, figurákat, varázsolhat,
minden gonoszság és a sötétség felett.

Azonban homályossá válhat, az igaz kép,
kúszó szövevénnyé, válnak a szavak,
zavart tekintetekkel majd rád merednek,
megpróbálják elhitetni veled, az ő igazukat.

További árkok ásása helyett, tán lehetne,
befele fordulva, végezni egy önismeretet,
majd kellő alázattal, elismerni mások sikereit,
úgy lehetne próbálni, és adni egy kis szeretetet.

Odvas fának is van kincse, keresd meg mi az,
mert oda bent, lakhat kígyó, madár mi csicsereg,
lehet fájdalmas marása, vagy mosolyt csal orcádra,
így hát nem mindegy, hogy véred mitől bizsereg.

Írta-Varga István-Barcs.2017.07.22.


VIRÁGAITOKKAL VALLOK

Bimbóból fakadó rózsaszál,
áraszd el veletek kertemet,
színek közt nem válogatok,
virágaitokkal vallok szerelmet.

 




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 23
Tegnapi: 1
Heti: 189
Havi: 574
Össz.: 650

Látogatottság növelés
Oldal: Versek
versbokraim.hupont.hu - © 2008 - 2018 - versbokraim.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu