versbokraim.hupont.hu
Versek és karcolatok, két három perces novellák, sajátos látás módban. Köszöntöm az idelátogató verseket szerető és az irodalmat kedvelő olvasókat.
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Varga Pityu versei
HOMOKDOMBOK
Homokdomboknak karéjában,
ahol van szűkebb kis Hazám,
ott a Rigoc erdőinek illatában,
vadvirág fakadt lábam nyomán.
Dráva völgyében sok kincs akad,
adott halakkal tűzdelt, sok-sok tavat,
a napkelet sokszor bíborban fürdik,
izzó korongot formál a napnyugat.
Sokszor homok fövényt terít a Dráva,
máskor partot épít, olykor meg rombol,
parti füzek cirógatják vizének tükrét,
éjszaka a Holdsugár, merít a habból.
Mostanában szívem, sokszor el szorul,
ha vissza gondolok, a régi - új időkre,
mert sok vonat már nem fut sínekre,
szemeimre sokszor, csak könny borul.
A tájhoz tartozik a sorsom, vagy a tied,
ha itt felborul minden, akkor mi jöhet,
kendőbe kötve a boldogságod viheted,
habár ez nem kenyér, vagy kisgyerek.
Miliő mi minket kedvesen, körül ölel,
hol művelt kertek, termő gyümölcsössel,
nagyanyám jött, kendőbe kötve kenyérrel,
fején kis fonott kosár, lelkében szeretettel.
De mára már, a kemencét is lebontották,
sajnos sok stabil épület, követte sorsát,
kendőbe kötve gondjaimat, úgy távozok,
de nem tudom titkolni, kilógnak a gondok.
Ám itt Somogy ország déli peremén,
a Dráva ugyan úgy, folyik most is tovább,
erdeiben gomba terem, a szeder is érik,
som és kökény, szedik vadrózsa bogyóját.
Édes Honi földem, fogadj magadba engemet,
szeretettel nyújtom feléd, bármikor két kezemet,
ha már másképp nem, akkor tán úgy is lehet,
kendőbe kötve itattad, öröm vagy fájó könnyemet.
Írta-Varga István-Barcs-2018.02.21.
RÉGI HÁZ
Régi ház kukacvirágos udvarán,
egy kisfiú könnyes szemmel áll,
már nem találja veszett játékait,
a kalitka is üres, ki repült a madár.
Ahogy körül néz, felnőttként látja,
majdhogynem semmi sem változott,
körben a ház, míg a pajta lebontva,
de ott még a kút, hova játékait dobta.
Míg udvarán készült, egy régi fénykép,
két öreg széken, mögöttük férj feleség,
két piciny gyermeket tartanak karukban,
akiket ma is kísér, az ott képződött emlék.
Szárazkapú bejárat, de a kapu is a régi,
alatta jobbra lépcső, míg a vakolat ősi,
majdnem üres a ház, nem tán lakná senki,
benne egy érzés, talán már nem is jó itt lakni.
írta-Varga István-Barcs. 2017.
HALKAN BELÉPTEM
Csendben léptem kis szobádba,
játszani hallottam a zongorát,
fehér billentyűkön játszott ujjad,
szívem dobogta, hangod himnuszát.
Előtted szobád kitárt ablakán a szellő,
csipkefüggönyt táncoltatva, úgy lebegett,
mint a dal, mely belőled töltötte meg a teret,
mozdulni sem tudtam, lábam legyökerezett.
Mögötted még, sokáig álltam oly mereven,
pedig válladra csókot lehelni volt tervem,
az egész gyönyörű látomástól, elbűvölten
észre sem vettem, hogy csokrot tart a kezem.
Ocsúdtam lassan, majd el indultam feléd,
zongorán az üres váza, oda helyeztem virágot,
mosolyogtál felém, abba hagytad a játékot,
megfogtam kis kezed, leheltem rá csókot.
Ez az emlék csodálattal tölt el mindig,
míg a távozó fények útján oda el veszett,
ott hol a hangod, bár még bennem kereng,
újra halhatnám, szemembe csalna könnyet.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
HALLOM HARANGOKNAK
Hallom harangoknak,
szüntelen jövő zúgását,
várom bársonyos kezeid,
oly rég várt simogatását.
Egyre várom, hogy ajkad,
csacsogja el azon szavakat,
melyet oly régen várok már,
hogy simítson rögös utakat.
De ajkaid némák maradnak,
hangját hallom csak harangnak,
de ha az is majd elcsendesedik,
örök némaság ránk terpeszkedik.
Mindenkinek egy útja van,
legyen hosszú, vagy rövid,
fejfák közti rengetegben,
hol az élet, örökre elveszik.
Mond mit és kit takarnak,
fakeresztek, vagy cifra kövek,
mert oda csak sírni járnak,
majd imát mondanak az emberek.
Írta-Varga Isrván-Barcs-2017.
NYÁR UTÓ
Lőrinc után,
búcsúzik már,
fecskékkel int,
búcsút a nyár.
Csivitelnek,
úgy gyülekeznek,
drótokon üldögélnek,
hamarosan útra kelnek.
A noha is feketéllik,
szőlősgazda készülődik,
hordókat mos szorgosan,
hogy bort ihasson boldogan.
Bizony-bizony így kopogtat,
kert kapuján az ősz apó,
embereket sorra adja,
úgy jön el a télapó.
Itt a,
kupám,
csak kortyolgassál,
te meg babán csókolgassál.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
VAGY TE NÉKEM
Vagy te nékem,
minden virág,
téged csodál,
az egész világ.
Minden szirom,
csodát mesél,
mert színeivel,
szinte zenél.
Ám sajnos ha,
jön a hervadás,
míg mellettem leszel,
nem lesz aggódás.
Amiért jó voltál hozzám,
mindentől meg óvlak,
féltő szóval vigasztallak,
kezeimmel simogatlak.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
JÉGVIRÁG
Ablaküvegeken rajzolja,
formálja magát a jégvirág,
eresz alatt jégcsapok híznak,
kertben a fák, hóval borítottak.
Mesélj tél, regélj magadról,
csilingelő lovasszánok eltűntek,
fakutyázók és szánok a dombról,
hova kerültek ezek a téli étlapról.
Ó télnek te fehér vad ördöge,
hova tűnt szép, kedves romantikád,
mikor hócsatára hívtad, fiút és lányt,
ebben a csatában nem volt vér, barikád.
De bizony hóvárak is készültek,
mérnöki csodával, patkó alakban,
a kisebbek hógolyókat készítettek,
szülők meg ott szurkoltak az ablakban.
Korcsolyák hiányában, csúszkáltunk
az őszi csapadék, jéggé fagyott vizén,
ott a papkert alatti réteken, tág tereken,
de felmelegedtünk, fűrészporos kályha tüzén.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
ÖSSZEDÖLT EGY HÁZ
Templom északi oldalán,
ott túl az út, árok partján,
elhagyatott öreg portán,
szegényháznak valós romján,
piac épült, szoci formán.
Forró csendes nyári nap volt,
háznak udvarán magányosan,
magas fenyőfa, csúcsán fészek,
alatta gyermekek játszottak unottan.
Az anya hallotta, a zaj különös,
mi az öreg házból, pattogással,
ropogással, egyre erősödött,
gyerekek mennyetek innen el,
aztán robaj, hatalmas pusztulással.
Így ért véget sorsa a szegények,
az elhagyatott öregek, otthonának,
romokon szerte lapulevelek nőttek,
kőfaragó lett gazdája udvarának.
Írta-VargaIstván-Barcs.2017.
LELKEM VIHARÁBAN
Mint végtelen Óceán,
lelkemnek nagysága,
bennem is így tombol,
érzelmeimnek hulláma.
Lelkem bősz viharában,
soha ne legyél a parton,
hullámzó szenvedélyem,
bánatot ne hogy okozzon.
Mezítelen talpaidat kagyló,
vagy éles kő, sohase karcolja,
míg szívemnek kapujánál,
panaszodat érzelmem fogadja.
Hosszú útról visszatértem,
mögötted itt állok és figyellek,
kedves - nem hajóval jöttem,
madarak szárnyukon röptettek.
Hozzád lépek, karjaimba veszlek,
selyem ruhádon át, érzem remegsz,
de nemcsak az óceáni hűs szellőtől,
hanem attól, hogy igazán szeretsz.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 08. 31.
ERDEI NIMFA
Rabul ejtett egy női báj,
míg erdőt jártam szüntelen,
feltűnt a távoli tisztáson,
szőke hajjal fehér lepelben.
Tán játszik velem, vagy csúfol,
erdőnek egy különös szelleme,
vagy képzeletem alkotta meg,
így csalogat egyre mélyebbre.
Hétközi gond mi nyomaszt,
míg tudat alkot egy képzetet,
enyhítve tán így aggodalmakat,
fest nekem színes álomképeket.
De nem, ez a múltból egy kép,
egy valós szép arcot takar,
erdei sétámon most ő kísér,
zenét ad hozzá, a zizegő avar.
Itt vallja be most nyíltan nekem,
mindig vágyott, nyújtsam kezem,
ott volt mindig, észre sem vettem,
addig kísér, míg tart majd életem.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
MESÉLŐ ERDŐ
Lombokon épp végig fut,
a lágy hajnali fuvallat,
erdei párának tüll fátylát,
megmozgatja a lomb alatt.
Pirkad, jelzik is a madarak,
különös koncert, ahogy hasad,
keleten a horizont fényes csíkja,
Nap a sugarát lomb közé dobja.
Tompán dübörög az erdei talaj,
sutáktól szarvasoktól jön ez a zaj,
az aranysakál éhesen ordít,
míg a sűrű bozótosban malac visít.
Ily korán már a gombászók is,
rugdalják az avar szőnyeget,
mivel száraz volt az idő, eső kevés,
bőség a gombából nem fenyeget.
Távol motorfűrész zaja repeszt,
a romantikát darabokra tépi,
ijednek tőle az erdei állatok,
mára már az erdő sem a régi.
Írta-Varga István-Barcs.2017.
PIPACSOK
Hullámzó arany búza,
virít sok pipacs benne,
sok közte a búzavirág,
de szép csokorba szedve.
Elnéztem, hogy kis kezed,
mint virágot szedegette,
szőke hajadat a szellő,
mezővel egybe lengette.
Mikor markod tele lett,
csak akkor vettél észre,
ugye nem baj, kérdezted,
úgy kissé megszeppenve.
Gyönyörű szép a csokrod,
mond kinek, hova viszed,
temetőbe egy sírra szántam,
majd csak ennyit mondok,
Anyukám – ezt hoztam neked.
Írta-Varga István-Barcs.08.24.
HA ELFOGYNAK
Ha elfogynak majd szavaid,
rajzoljál szép színes képeket,
hol a vásznon életre kelnek,
csodás tájak, örök szerelmek.
Melyik lenne az az első kép,
vásznadra most fel kerülne,
ugye régen csordogált patak,
Zimonya víz ritkán van medrébe.
Ott a nyíres, fehér kérgű fái,
ligetes voltát bozót már benövi,
vagy Rinyának füves árterét,
hol út vezet, nincsen ami el önti.
Fesd meg a kispadot, hol a hárs
az a vén öreg, adta illatos árnyát,
szerelmek születtek vagy könnyek,
hallotta templomnak harangját.
Oly kevés emléket hagyott az idő,
romantikához nem volt kegyes,
a rigoci csárdában sem gurítanak,
minden felhígult, mint olcsó leves.
Írta-Varga István-Barcs.2017.
BÚCSÚZIK A NYÁR
Még itt van nyárnak, idilli képe,
romantikus kisváros esti szépsége,
drótszamár kandelábert támaszt,
kevés a mozgás, az est már fáraszt.
Néhányan üldögélnek, sétánynak
székein, avagy magányos padjain,
színes leveleket világít lámpa fény,
míg randevúról késik a remény.
A két kereket hajtó, egyedül iszogat,
míg a magányos motoros árván marad,
búcsúzó nyárban, még derűs a kedvük,
igen – a kedves élményeket örökre őrizzük.
Írta-Varga István-Barcs.2017.09.01.
REMÉNYT VESZTETT
Reményt vesztett éjszakák,
keresik a létezett romantikát,
kapkodnak csillagképek után,
kapaszkodnának Hold sugarán.
Ha jönnek a hűvös őszi estek,
parki pad nem fogad szerelmet,
egy csendes kávéházi szalonba,
mond titkodat, az ő kezét fogva.
Gyertyafénye csillog szemedben,
hallgatod boldogan vallomásomat,
el mondja ahogy benned ő fogant,
hogy lénye, benned tűzként lobbant.
Kérsz egy süteményt, ő kávét iszik,
de tokaji szamorodni az asztalon,
a fényben aranyként csillog a bor,
cigaretta füstje, tekeredik hamutálon.
Csillogó szemmel figyeli szavad,
kettőtök jövőjéről vázolsz terveket,
csak beszélsz, folynak a mondatok,
kezedben gyűrű, és kezét megkéred.
Ám te az egészből semmit sem értesz,
asztalon a szegfű, egyszerre szép lesz,
már csillog ujjadon, kérődnek gyűrűje,
hát így lettél az estnek, gyönyörű nője.
Feslik a nyár rongyosra égetett ruhája,
most fel gyorsul időnek, őszi muzsikája,
sajnos a múlt, még a jövőt is úgy akarja,
ahogy kigondolta őt, sok-sok bitangja.
Sok színekre festett avart kerget a szél,
a reggel már dér csípte ágakról regél,
ágyadból kelve, szemed bal kezedre téved,
aranygyűrű ujjadon, lényed ekkor ébred.
Írta-Varga István-Barcs-2017.09.01.
SZEMEID AZOK
Szemeid mint tenger, melyeknek
szelíd hullámaiban elolvadok,
szürke, zöld vagy kék legyen,
én mindig benned ott vagyok.
Igen ez a lelked tiszta tükre,
hol szomorú, máskor vidám,
ajkaidnak vonzó rajzolatán,
az én ajkam lenne ceruzám.
Te édes örök szép csodám,
veled töltöm álmodó éjszakám,
ajkam végigfut tested bársonyán,
a szeretet szót szívedbe mártanám.
Írta-Varga István-Barcs- 2017.
ELVESZETT EMLÉK
Történt úgy rég, túl ifjú korban,
megláttalak a sarki kávézóban,
szép gesztenyebarna hajadban,
egy copfba fonva, piros szalag van.
Halovány zöld kerek szemeid,
rózsás arcod, két gödröcskéje,
két ajkad íves finom vonala,
ez megfogott, mint mágnes ereje.
Karcsú alakodnak, formás lábain,
két fehér cipellő, emelte formádat,
ám lehet, ezt mind látomás csak,
mert azóta sem, sehol nem talállak.
Írta-Varga István-Barcs-2017.09.01.
INGOVÁNY
Poshadó bűzös ez a mocsár,
undorító – de létnek eleme,
mocsári hibiszkusz szép virága,
de még lápi póc is itt él benne.
Igen – kell mi hozzá tartozik,
a születés elmúlással végződik,
míg a jóhoz sok gonoszság társul,
addig a rút szépséggel viháncol.
Ez így vegyítve, életet alkot,
vágjál mindig, elégedett arcot,
láncszemek kapcsolódnak össze,
utadat a rossz sose keresztezze.
Írta-Varga István-Barcs. 2017.09.03.
ZÁRT ÁLOMVILÁG
Éjszakáknak rejtett álmát,
sokszor boldogan álmodom,
csodás meseképek tündökölnek,
egy vizuális nyitott ablakon.
Lehet mások mondanák minek,
minek álmodozni, zárd be ablakod,
valóságba térjél vissza, ne álmodozz,
mert így magad elé a mesét rajzolod.
Mint kisgyermek, meséltek nekem,
mese könyveket olvasva nőttem fel,
nem rontottak el a könyvek, sőt tán,
többet értettem, így csiszolt eszemmel.
Írta-Varga István-Barcs. 2017.
MINT FERGETEG
Lelkemben szinte tombol,
viharként dúl a fergeteg,
habár évek kérge borítja,
s fedi be dobogó szívemet.
Édes emléknek hordozója,
míg élsz, vagy mind nekem,
ez a történet nem papíron van,
itt él itt van szívemben velem.
Ha tüskéket dobálsz rám,
vagy tüzes nyelveddel versz,
én akkor is szeretlek téged,
ha poklok üstjében keversz.
Hangod mosolyod bennem,
itt él fergetegként szívemben,
mert az a tánc, bágyadt tangó,
s emléke örökre kitörölhetetlen.
Ha mást nem, fogadd hát el,
a feléd nyújtott két kezem,
akkor majd érzem szavadban,
ez az utolsó neked adott emlékem.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 08. 23.
MINT SZIRTISAS
Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy élet utat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.
Elfáradtam – mögöttem sok,
munkával eltöltött évek,
nehéz lett a kalapács véső,
görbülnek a vert szögek.
Gyaluból már nem röppen,
vagy füttyent göndör szíjács,
ólom lábakon jár a mozgás,
néha papír kell meg plajbász.
Hát ekkor kezdtem írni verseket,
beleszőve mesét, múltat, életet,
valóságot fűszereztem fabulával,
ami mindig találkozott valósággal.
Papírt festette tollam tintája,
sokszor szinte, zenéltek a szavak,
fa helyett, most mondatokat faragok,
rímekkel díszítve, dalolva hangzanak.
Legyen hát munka e szellemi alkotás,
amit két kezem, másként ad tovább,
a még bennem lüktető alkotó kedvet,
szépre törekvő örök szerelmet.
Életutat váltok, nem úgy ám,
mint szirti sas a mondában,
aki negyven valahány év után,
csőrét szét zúzta a sziklában.
Sokat szenvedett-éhezett, míg kinőtt,
majd új csőrével kitépte körmeit,
melyek hosszú alágörbültek lettek,
csak eztán következett, tépkedte tollait.
No lám így megfiatalodva újra már,
felröppent a büszke szirti sas madár,
uralja hegynek ormát, vadászni jár,
övé az erdő, a völgyek, a hét határ.
Írta-Varga István-Barcs. 2017.
ÜNNEPEK UTÁN
Elmúlnak egyszer minden,
ünnepnek boldog napjai,
ám lehetnek fájdalmasak,
kikben tombolnak poklok,
mélységes mély poklai.
Ünnepek csak akkor szépek,
ha lelkünkben azzá tesszük,
mert bensőnkből jön varázsa,
legjobb ezt sohasem feledjük.
Ne rontsd el másoknak azt,
mi neked épp nem tetszik,
haragodat mások ellen úgy,
akkor- csakis akkor fordítsd,
ha a másik, ellened veszekszik.
Csengettyű jelzi karácsony estjét,
családoknak békés meghitt fészkét,
Kisjézus gyermeki tisztaságát, fényét,
hordozzuk szívünkben csodás képét.
Így lassan egy búcsúra készülünk,
mert az öreg ó évtől el köszönünk,
vígsággal, jó kedvvel itt van előttünk,
ami rossz, jó volt hagyjuk mögöttünk,
mert itt a vízkereszt, év első ünnepünk.
Jött a farsang, majd tánc és vígság,
soha nem látott, bohém mulatság,
amit majd véget vet, böjt bezártság,
mert örömben is kell, kis szomorúság.
Írta-Varga István-Barcs. 2017.
MÁR NEM CSAK.....
Már nem csak éjszaka,
visz az álmodott álomba,
nappalokban is feltűnnek,
ott vannak sokszor nyomomba.
De már én határozom,
milyen legyen az álmom,
azért egy kicsit kell várnom,
a hívó szóra mi legyen válaszom.
De már nappal is jönnek,
sorba elém az álom képek,
találkozom velük, úttalan utakon,
ők nem vesznek észre, de őket én látom.
Már nevet is adtam az egésznek,
bolondéria, ha hagynám, hogy vigyenek,
ám leszámolok most velük végleg,
nem álmodom többé, a lehetetlenséget.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
RÉG AKIT LÁTTAM
Nahát kedves jó barátom,
ó be rég volt, hogy láttalak,
egészséged hogy vigyázod,
áll e még a szőlődben a lak.
Lassan a szüret is közeleg,
rég kóstoltam már a borod,
abban a bojtáros kis faluban,
jól megyen e még öreg sorod.
Hát horgászni jársz e még,
mond, hogy bírja az időt a stég,
vagy az esőbeálló kis menedék,
vagy erődet bírja e bicikli kerék.
Velem együtt tudom, hogy téged is,
vonzott a szépséges gyengébb nem,
sőt mikor, a volánt fogtad akkor is,
belőlük merítkeztél félszemmel.
Utad tudom, utcánk előtt vezet,
hozzám azért néha benézhetnél,
ja-igen, sok a munkád jól bírod,
János csak nem, sértődött lettél.
Sokat tréfálkoztunk néha, néha,
de hát mielőtt utunk véget érne,
pár ízes szó, vagy baráti kézfogás,
mint régi kapcsolat megérdemelne.
Írta-Varga István-Barcs.2017.
ŐRZÖM EMLÉKÉT
Sok kacaj, önfeledt nevetés,
tőled visszhangos mező a rét,
madár daltól zengett, kert erdő,
ma csak szívemben őrzöm emlékét.
Igen – mert a sok-sok emléket,
mely oly kedves, öröm telli érzet,
agyam memóriájában eltettem,
hogy melegítse, dobogó szívem.
Ropogós szalma, milyen illatos,
hancúroztam veled, raktuk a zsákot,
jó feszesre kellett tömni a fekhelyet,
hogy szépnek érezzük, az éji álmot.
Látod emlékszem, jó volt a játék,
papás-mamás, ágakból hajlék,
ernyőnk volt hatalmas lapulevél,
de azóta Te nagyon, messze mentél.
Már nem tömünk szalmazsákokat,
elfeledtünk édes illatokat, csókokat,
nem szedünk, színes mezei virágokat,
ám sorra keressük fel, a sírhantokat.
Írta-Varga István-Barcs.2017.
BOROZGATOK
Borozgatok - csendben halkan,
majd töröm fel, emlékeim kapuját,
mert a kopogtató nem működik,
de nem tölthetem, kint az éjszakát.
Sejtem - nem várhatok nagy csodát,
nem ismerem, minden emlékem kódját,
remélem megtalálom, a hiányzók kulcsát,
talán így bejárhatom, életem könyvtárát.
Az első kötettel, kellene kezdenem,
ott a nagykapus ház, ahol születtem,
Róza néni, Pepi bácsi, őket említhetem,
kukacvirágos udvarát, ebbe illeszthetem.
Pátkai néni, talán övé volt a kecske,
udvarába kerekeskút, oldalai belécezve,
széles udvart, hátul pajta keresztezte,
hatalmas kapuján, jutottunk le a kertre.
Házból kilépve, piactér beton korlátai,
jobbra mázsaház, balra katolikus templom,
körben öreg hársak, vadgesztenye fákkal,
mellettünk az iskola, oda kell majd járnom.
Sarkon a patika, akkor ritkán jártam oda,
míg mellettünk volt, egy zöld kapus ház,
kislány lakott benne, úgy hívták Vicuska,
hát Ő volt játszótársam, a bájos Éva.
Borom lassan-lassan, apad fogyogat,
ahogy idézem fel, elmúlt éveket napokat,
az akkori időnek, szelleme úgy megfogott,
gyermek vagyok újból, tépem a virágokat.
Írta-Varga István-Barcs.2017.
CIRKUSZ
Az a volt piactér,
az nem a mostani,
régit a maival nem,
nem lehet összemosni.
Poros kis tér volt,
fákkal körbe szegett,
szerdán és szombaton,
piaci abrosszal terített.
Éveknek – igaz hogy,
nem mindegyik nyarán,
ide települt a vándor cirkusz,
templomunknak hátfalán.
Volt mikor traktor,
vagy teherautó vontatta,
lakókocsikkal, pótkocsikkal,
álltak kört és sort alkotva.
Gyermekeknek hada,
gyülekezett kíváncsiskodva,
majd segítették az építőket,
ezért jegyért nem álltak sorba.
Élményekkel teli szép,
nyári gyermekkorok voltak,
hűha bizony, hatvan év távlatából,
felnőttek, gyermekek, hogy meg váltóztak.
Írta-Varga István-Barcs.2017.09.03.
CSEPEREG
Ma vasárnap van, de esik,
vagy cseppre-csepp hullik,
jut eszembe a szomorú dal,
kinek a bánat, kinek diadal.
Akkor is vasárnap volt – igen,
de milyen szomorú, bánatos,
egy nagy ház magányos szobája,
feldöntött váza, ablaka pókhálós.
Ahol valaha udvari ablak állott,
a lyukas tetőn át, padlója ázott,
doh és penészszag mindenűt,
ide nem hozza be senki a derűt.
Hol keressem azt, ki valaha itt,
formás ujjaival, billentyűkön játszott,
az élet vihara, vaj merre sodorta,
hol a harmonika, lányka hova vágyott.
Sokszor meg nem értett, bánatos lelkem,
mély gondolatokba képzeteimbe merítem,
magányos nekem is, elvágyna az álomba,
egy cseppnyi múlt, szép képzelt világába.
Írta-Varga István-Barcs.2017.09.03.
ŐSZ HAVA
Simogat a napfény,
szeptember havában,
derűsek a parki séták,
fáknak lehullt avarjában.
De csörögnek, zörögnek,
mint színes bádog lemezek,
tarka színekkel megfestenek,
parkokat, utakat, nagy tereket.
Lombok vesztik zöld színüket,
ruha váltásra már készülnek,
szőlőfürtök szára lassan barnul,
fecskék villanydróton gyülekeznek.
Pincék elé kádak kerülnek,
felelevenedik a romantikus szüret,
fiatal lányok mezítelen lábbal tapossák,
mert így jobb ízű lesz az első nyelet.
Szőlődombok vidámodnak,
nappal kacaj, este dallal telik,
nyársakon sül már minden jó falat,
majd utána jó ízűen, mustot óbort nyelik.
Az ősz nem veszítette hangulatát,
sőt újította gazdagította a romantikát,
sok helyen élnek még, szűreti felvonulások,
majd nótával színesednek, az esti bálok.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 09. 04.
NE ÁRULD EL
Soha ne áruld el álmaidat,
nevetségessé teszed magad,
mert azok az álmok a tieid,
idegenek meg úgysem értik.
Nagyon csinos voltál akkor,
tört fehér kalap volt fejeden,
döbbenettől csak néztelek,
jól nézel ki mondtad nekem.
Erre én – ezért puszit adok,
nem, én most megcsókollak,
nyakam köré fontad kezed,
ám köröttünk sokan voltak.
Te csókoltál én csókoltalak,
hosszan tartó Ámor alatt,
de az álomnak vége szakadt,
míg az emlék így szép maradt.
Írta-Varga István-Barcs-2017.09.05.
VADAK FÉSZKE
Ó Nemes fák között,
mennyi a csenevész bokor,
hogy uralják, rabolják,
gonoszul életterét sokszor.
Semmit érő cserjék,
vad tüskés szederinda liánok,
ó hatalmas nemes fák,
legyőzzenek titeket ? ne hagyjátok.
Neveld fel makkodat,
tölgyeknek, bükköknek királya,
vagy hol nemes fenyő,
ejti magját tűlevéllel hintett ágyára.
De üvölt az aranysakál,
róka ravasz, nappal nem jár nagyon,
kígyófészek rejtve marad,
őz és szarvas csorda, csörtet az avaron.
Vaddisznókat rejt a bozót,
csíkos malacai, visítozva cuppogva szopnak,
héja vijjog a fák felett,
körrög a fácánkakas, őszi esőcseppek hullnak.
Bíborvörös az ég alja,
készül a táj az erdei alkonyatra,
esti szellő kotorássza,
maradék levelet szinte rázza, de még marad tavaszra.
Írta-Varga István-Barcs-2017.09,06.
TÜNDÉRSZARVAS
Kicsi terünk csoda kútja,
kő labdáját ám víz forgatja,
ott a falon Tündérszarvas,
Dráva folyónk oly hatalmas.
Közel ide Gyíknak kútja,
szembe a tér árnyas parkja,
Pál-falúban Túrul-madár,
egyedül van a Jég-madár.
Nem dudál fűrészgyárunk,
költözik az ifjúságunk,
hova megy a sok fiatal,
mikor lesz itt nagy diadal.
De épül szépül ez a város,
de ha kissé mégis hiányos,
szívembe szeretettel zárom,
kötnek emlékeim ifjúságom.
Írta-Varga Istvám-Barcs-2017.09.06.
ITT VAN ÚJRA
Itt van újra tornácomon,
még félénk, hogy kopogjon,
ám előre küldi hűvös szelét,
mert az ősz, majd így jelzi jöttét.
Először simulékony kedves,
ám sokszor tör, zúz, heves,
de szokása ez, lassan így jelez,
kezd kibírni, ahogy próbára tesz.
De nem vár, nem titye-totya,
ha egyszer lecsap, arcodba
vágja, fagyos leheletét mutatja,
hogy ő lesz az úr, tél előtti gazda.
Deressé tesz, minden bokrot ágat,
villanydrótot kerítés deszkákat,
ez nem elég, a hullt levélre is juttat,
tócsák vizére, hártyát is fagyaszthat.
Hát készülj fel belőle, tudod milyen,
előre szól, kályhádba tüzelőd legyen,
átadja majd posztját, a Hónak Apónak,
kik ketten, mindent fehérbe takarnak.
Írta-Varga István-Barcs.2017.09.07.
TÓPART
Emlékszem – patkó alakú volt egy tavad,
ott lent Zátonynál, a szakadék alatt,
ahol hatalmas ős fák fogják, az omladékokat,
az Ős Drávának vize, mint horgásztó maradt.
Mély sötét vize, harcsái fenéken tanyáznak,
termetükről mesék, legendák szállnak,
nyáron fák bokrok, zöld színben pompáznak,
ám ősszel, mind tarkán semmivé vállnak.
Látni a szépségét, nem csak festőnek szemével,
ám ő biztosan maradandót alkot ecsetjével,
szinte hallani a szárnyasok, hangos ricsaját,
széltől zizegő nádasnak, szaggatott muzsikáját.
Írta-Varga István-Barcs-2017.09.08.
ZÖRGŐLEVÉL
Addig zörög,
míg nem ázik,
hibás járdán,
csúszik, mászik,
eljött az ősz,
hűvös szele,
hull a fának,
sok levele,
felkapja a lehulltat,
az októberi fuvallat.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
GYÜMÖLCSÖSKERT
Sok fajta gyümölcsöket,
nevelnek kertemnek fái,
már tavasztól késő őszig,
zamatosak körtéi, almái.
Ha sorba raknám érésük,
korai cseresznyével kezdem,
majd eper, Éva alma, meggy,
majd barackot többfélét eszem.
Szőlő és dió, majd zárja a sort,
cefréből pálinkát, mustból bort.
habár körtét szilvát, még említem,
mert minden gyümölcs kedves nekem.
Fáknak gondozása így ad hálát,
bőséges adománnyal, adja jussát,
jutalmazza majd a gazdát, családját,
megmutatja az őstermészet csodáját.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
SZÁRNYALNI VÁGYOM
Szárnyaló madarak,
szabadságát vágyom,
tudom, hogy ez nekem,
egy kiváltságos álom.
Susogó csendet csak,
fent, odafent találok,
szélnek muzsikájával,
csodás táncot járok.
Ha én sassá válhatnék,
szép gerlémre vigyáznék,
elfáradt kis galambom,
pihenhetnél vállamon.
Szabadságnak madarai,
én veletek szárnyalhatok,
a levegő nagy óceánján,
mint láthatatlan angyalok.
Írta-Varga Isrván-Barcs-2017.
NEM SZÁMOLTAM
Kezébe vette, természet az ecsetjét,
nem – sosem tette le, elképzelését,
kezében tartja, e képnek tervezését,
őszi színeknek csodás szép meséjét.
Ekkor vittem számolatlan virágot,
kezeidbe adtam, ezt a kavalkádot,
mely minden színben, pompázott,
teljesítettem egy, vágyott kívánságot.
Már azt tudtad, szeretem a virágot,
hát elébed anélkül biztos nem állok,
nem mindig jutottam, vágott virághoz,
legfőképp a kedvencedhez, a rózsákhoz.
Ezért, ha mással nem is várhattalak,
szavaimmal alkottam színes csokrokat,
suttogtam füledbe szerelmes mondatokat,
kincsem hidd el, mindig is akartalak.
De a szavak festette kép, még épül tovább,
hisz az ősz után, jön a téli fehér vidámság,
míg a fagy erejét, legyőzi tavaszi kikelet,
hol majd a te szíved, enyémmel egybe kelhet.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
SZEMEID MÉLYSÉGE
Ó mily gyönyörűséges,
szemeidnek rejtett világa,
dióbarna színű fényben,
csillogóan hívó pompája.
Oly tisztán látni lelked tükrét,
ha csodás két szemedbe nézek,
csókra ingerlő formás ajkaidnak,
gyönyört vágyó varázsába lépek.
Csak álmodni lehet ilyen csodát,
arcodnak arányos szép vonását,
Ó Tündérem, mily meséből jöttél,
hogy látványoddal, így megérintettél.
De mielőtt még az álom véget érne,
egy csókot lehelnék erre a képre,
ajkaid művészien kidolgozott vonalára,
ilyen legyen mindig álomnak éjszakája.
Írta-Varga István-Bacs-2017. 09. 15.
RONGGYÁ ALÁZOTT
Mint egy ronggyá alázott,
kidobott molyos nagykabát,
amit valaha büszkén hordtak,
ám megalázták egyszer sorsát.
Oly régen, egy szép dicső korba,
még gőzzel vasalta, molytól óvta,
fényes helyeken vállfára rakta,
tündökölt mint viselője a múltba.
Nincs nagykabát, viselője porba,
gőgös csizmák által, alázva taposva,
egy cél csak előttük, fel a magasra,
nagyra tartók, jutva így a csúcsra.
Nem kímélve se Istent sem engem,
megaláztátok, múltam és jövőm,
amit eddig én az asztalra tettem,
meglátjátok, mind elétek söpröm.
Lészen égzengés nagy csörömpölés,
alkotásaim majd, engem emelnek,
előttetek állok szerényen, alázattal, ám
megbocsájtást adok, hajtott fejeteknek.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
FÜSTFELHŐBEN
Úgy köpködte füstjét,
a fekete szörnyeteg,
hogy rázkódtak a sínek,
repült mint fergeteg.
Szikrákat szórt paripa,
e súlyos vas csoda,
vontatta sok kocsiját,
benne számtalan utasát.
Eltölt a táj változó világa,
az idő gyorsan elröppen,
állomást állomás követ,
hát gyorsan megérkeztem.
Hasít a füttyszó, kiállt a kalauz,
leszállás itt a végállomás,
ez a vonat már nem megy tovább,
nem lesz füst, csak még egy állomás.
Írta-Varga István-Barcs-2017.09.15.
HÍVOGAT
Hívogat a tenger hullámaival,
míg én bizonytalanul várok,
hogy megbénít, szinte szédülök,
jutnak eszembe, régi álmok.
Ott a pálmafák alatti sétány,
melyet leanderek szegélyeznek,
sétálgatva nézelődtem akkor,
gondolataim veled berzenkedtek.
Képzeltem – ha most velem volnál,
érezném kezedet kezembe a partnál,
beszéltél hozzám, édesen csacsogtál,
ám sok kérdésre, magad válaszoltál.
Háttámaszunk a meredek sziklafal,
válladat átölelve, szemedbe néztem,
lobogni láttam, vágyaidnak tűzét,
majd ajkaid édes koktéljába merültem.
Opatija szeglete egy gyöngyszemnek,
álmomban szőttem képet szerelemnek,
melyet alkottam, gobelin szőnyegnek,
csodát terítettem eléd, és a végtelennek.
Sirályt röptet, egy sziklán álló nőalak,
ott mutattad tengernek, formás lábadat,
tekintetünk elmerült a végtelen tengerbe,
hallgattuk míg moraja ott zenélt fülünkbe.
Írta-Varga István-Barcs-2017.09.17.
ROKONOK
Koromnak szép alkonyán
imádkozom értetek,
hogy minden testvért-rokont
egyformán szeressetek.
Keressétek fűszálon
a hajnali harmatot,
ami a nappali hőségben
szomjat csillapított.
Mert a rokonság már tágas
se szeri- se száma,
az összetartozásnak
szeretet legyen álma.
írta:Varga István.2015.09.18.
(minden jog fenntartva)
VADLIBÁK
Húznak már a vadlibák,
délnek veszik az irányt,
jellegzetes hangot adva,
figyelmeztetve egymást.
Alakzatuk a győzelem,
ám a vezér halad elöl,
fáradságot nem ismerve,
így közülük van aki kidől.
Ősznek jele a vándorlás,
madár rajok kelnek útra,
mezőkön át hegyek felett,
oda messze tengeren túlra.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
NYIRKOS IDŐ
Fátyolos ködnek rabságában,
fulladoznak, nyirkosodnak,
a lombjuktól megfosztott faágak,
fény is óvatosan tör rést magának.
Csontig hatol az ősz, hideg fagyos leve,
lenne most a nyárnak lopott melege,
nem károgna annyi varjú, mi fekete,
fa ágait levelek helyett csapata ellepte.
Sokszor még árnyaitól is megfosztott,
de azért néha szép, évszaka az évnek,
eleinte sok-sok színnel telített paletta,
ám jöttek szürkeségbe nyuvasztott képek.
Ködtől beszorított magányomban,
így írok most önnek egy rövid levelet,
ne kívánja, hogy felkeressem, most ne,
ablakán keresztül nézze az őszi képeket.
Írta-Varga István-Barcs.2017.09.21.
MI MARADT
Mi maradt, itt az ősi fák alatt,
csak a fű s a padok változtak,
az emlékek, na azok maradtak,
de nyoma sincs, lábad nyomának.
De tudom, azon a padon ültél,
vágyón öleltem csupasz válladat,
nem löktél el magadtól, öleltél,
mikor viszonoztam forró csókodat.
Szép emlékek, mint évszakok voltak,
váltották egymást, ahogy múltak,
régi házak helyén, már lettek újak,
ám a pad is más, de én még várlak.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 09. 23.
NYÍLIK A BUROK
Nyílik szét a gesztenye,
vagy diónak zöld burka,
itt van a színes őszünk,
hát beköszöntött most újra.
Hogy zörgött az avar,
ahogy jártunk a parkba,
ekkor nem is érzékeltünk,
hogy hogyan lettünk rabja.
Édes kacsódat, kezembe
oly boldogan akkor adtad,
elhalt minden körülöttem,
mikor ajkamhoz ért ajkad.
Azóta sem éreztem még,
oly forró csókot mit adtál,
végig járom az évszakokat,
hogy újra még rám találjál.
Ám én is kerestelek téged,
már a lombok sem takarnak,
hát meg találtalak ahol vége,
mind a négy évszakos útnak.
Írta-Varga István-Barcs. 2017.09.23.
TŰZNEK HEVÉVEL
Bár tied én sosem voltam,
de te lehetsz még sorsomban,
ott ahol a pokol tűzét rakják,
majd kapaszkodsz karomban.
Körmeidet testembe vájod,
oly tűznek hévével kívánod,
hogy legyek élő vulkánod,
melyet szívedbe hatolva várod.
Tüzes láva csak úgy ömlik,
ajkad forró míg tested izzik,
füleidben a dobok szólnak,
hegedűn húrok elpattannak.
Nincs menekvés, csak egyesülés,
a testünk majd lesz egy végzés,
egy új életeknek a csíra képzés,
majd a folytonos örökléti emlékezés.
Hát így álltál be te is itt a sorba,
abba az alkotói nagy ősi táborba,
ahol az illat beléd volt kódolva,
először szimpátia, majd lett utálva.
Írta-Varga István-Barcs.2017.
VÍZNEK KÚTJÁBA
Víznek egy kútjába,
meríted s merítem,
a szomj űző poharat,
kristálytiszta a vize,
emléked ott marad.
Mert aki e kútból,
vagy forrásból iszik,
vágyai majd sokszor,
oda vissza viszik.
Forrása e kútnak,
folyónk a Dráva,
tiszta szép vízéből,
meríthetsz pohárba.
Ez a források egyike,
ott várlak téged gyere,
az honunk tiszta leve,
csókodnak egy emléke,
homokdombok ölelése.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
ITT A CSENDBEN
Hányszor hallottam,
harangunk zúgását,
ahogy jelezte a délidőt,
vagy a misékre hívását.
Csendített temetést,
vagy épp körmenetet,
úgy örömmel hirdetett,
éjféli Isten tiszteletet.
Karácsonyéji szentmise,
a várakozásnak éjjele,
szívünkből jön szenténeke,
Krisztus urunk örök emléke.
Itt hallod a csendet,
ám érted Isten szavát,
mert olyan ez a sugallat,
ami adja lelked nyugvását.
Templomunknak falai,
oltalmat adnak néked,
ott sosem vagy egyedül,
mindig veled van Istened .
Írta-Varga István-Barcs-2017.
TAVASZ HELYETT
Tavasz helyett lám az ősz volt,
ahol utamba kerültél nekem,
szépséget minden évszak mutat,
mindegyiket másért szeretem.
Az az ősz mély nyomott hagyott,
bújócskázni hagytuk a Napot,
sepertük levelekkel terített padot,
rajtunk még a Hold is kacagott.
Az össze kupacolt száraz avarba,
hemperedtünk nevetve boldogan,
annyira nem törődve környezettel,
ki mit mond, hangosan vagy magában.
Ám keményebb napok is jöttek,
deresedett a fű, kémények füstölögtek,
kesztyű nélkül fogtuk egymás kezét,
átadva egymásnak, szerelmünk tüzét.
Parki padok, hiába kínálták magukat,
a lehullott hóban, hagytuk lábnyomunkat,
rejtett szobának kulcsa, csikorgott a zárba,
szerelmi légyottunk, kicsiny szobájába.
Múltnak egy darabka morzsája maradt,
egy gerlének hagytam, várja a tavaszt,
felröppenve boldogan hirdesse itt a kikelet,
hogy a két galamb, még a fészkében lehet.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 09. 28.
PILLANGÓ
Pillangóvá válhat lelkem,
virágokról virágokra téved,
de ahogy illatmintát vételez,
úgy virág kelyhébe mélyed.
Fogságába zárhat a kehely,
illatának rabja örökre lennék,
csakhogy elkezd hervadozni,
így vele együtt én is halnék.
Írta-Varga István-Barcs-2017.
GYERMEKKÉNT ÁLMODTAM
Kezdjél újra bátran játszani
ne szégyelld régi játékaid,
hisz abból tanultad meg-hogy
valóra válhatnak álmaid.
Gyermekként álmodtál sokat,
törpéket hatalmas óriásokat,
voltál vesztes győztél sokat,
titkon szeretted már a lányokat.
Barátaid csatára hívtak
csináltatok bunkert és íjakat,
a hatalom sokszor démonízállt
de győzött a belső akarat.
Nem volt tévé számító gép
nem volt okos telefon,
diát néztél vagy mozi filmet
télen lovas szánt az ablakon.
Volt sok élményben részed
így volt szép gyermekkorod,
árnyékban pokrócot terítettél
kedvenc regényed olvasod.
Kezdjél el újra szépen játszani,
sok a könyv tanítsad őket olvasni,
de az sem árt ha tudnak köszönni,
vagy időseket tiszta szívből szeretni.
írta:Varga István.Barcs.2015.09.29.
ROZSDÁS LEVELEKEN
Rozsdás leveleken,
dalolgat az őszi szél,
hangszere a fuvola,
több szólamban zenél.
Csipnek a hajnalok,
ködösít már a reggel,
tele van az úttest, járda,
nyákos taposott levelekkel.
Zöld burkától szabadul,
hullik alá, potyog a dió,
szempilládon páracsepp,
alattad reccsen a mogyoró.
Szélárnyékban érzed még,
melegítését a tűző Napnak,
egyre többször látod halálát,
a fagyott virág szirmoknak.
A természet teszi a dolgát,
szendergésre hajtja a fejét,
majd párhónapos pihenés,
újra hallod a tavaszi zenét.
Írta-Varga István-Barcs-2017. 10. 02.
DELELŐBEN
Hegyek karéja ölelte,
védett csendes völgybe,
pihen a kérődző gulya,
így a pulinak sincs dolga.
Hát a gulyás hol merre,
melyik fa árnyában pihen,
vajon mi volt a tarisznyában,
hogy dörmögött a talált vízen.
Ám látta amint a rábízott,
gulya is nyugodtan hever,
hűs fa alá terítette subáját,
ha kell a kutya majd terel.
Majd mikor a hegyek mögé,
bukik le a Nap korongja,
fáktól takart védett karámba,
éjszakára beterelve lesz a csorda.
Kis priccset takar kunyhója,
friss szénából van a párnája,
meleg takarója lesz subája,
így nyugodt majd az éjszakája.
Írta-Varga István-Barcs-2017.10.03.
SZAVAK TORNÁCÁN
Ha papír majd viseli,
a mondott szavakat,
nem fogom titkolni,
a fogant gondolatokat.
Ám ha majd nem tetszik,
amit leírt tollal a kezem,
papírgalacsin lesz belőle,
tűznek láng ölébe vetem.
Itt szavaknak tornácán,
formázok gondolatokat,
melyek rímekkel díszítve,
adnak fűszeres mondatokat.
Ám így ha netán költő lettem,
enyves kötényt nem feledtem,
vésőt, gyalut mikor fogott kezem,
az írótollat is ezek mellé teszem.
Alkotásban oly gyönyört lelek,
akár szerszámmal, tollal születnek,
gondolom így adok értelmet az életnek,
mint mikor szavakat, deszkába égetek.
Írta-Varga István-Barcs-2017. 10. 07.
VÉNSÉGES IDŐ
Maszatolja szét az éveket,
a könyörtelen idődaráló,
vénséges vén embereknek,
megtelt sok-sok teleírt napló.
Oly egyformák a változók,
mintha vizet gereblyéznék,
tán már a kezek is remegők,
sokszor akadozik a beszéd.
Ám akadnak még páran,
kik dacolnak a múló idővel,
meleg szeretettel ölelnének,
simogatnának eres kezeikkel.
Arcukra ráncokat sütött az idő,
sokszor palástolják szenvedésüket,
botra támaszkodva vagy délcegen,
fájó derékkal még művelik kertjüket.
Tán ők az az utolsó nemzedék,
kikben még egy kis alázat lapul,
ki és kik fogadják őket szeretettel,
hogy ne bánjanak velük huncutul.
Vénséges vén idő remeg mutatód,
késik vagy siet, gyengül a rugód,
kék eget csúfolják felhőtakarók,
fekete kányák károgják, a búcsúszót.
Csak az emlékek miatt fellobban,
lámpában gyertyacsonkon a kanóc,
kulcsolódnak munkától torzult kezek,
imát mormolnak egy baráttól búcsúzók.
Írta-Varga István-Barcs-2017 10. 07.
SUB ROSA
Titokban arra vártam,
hogy egyszer megismerjelek,
oly kedvesen írtál hozzám,
verseim miként tetszenek.
Gondolatomban formáltalak,
milyenek lehetnek azon ajkak,
vagy formás szép női ujjak,
ahonnan fakadnak a szavak.
Adj képet magadról kedves,
vagy jobb a titkolt óhajtott vágy,
ami álmok szövésére késztet, vagy
formáljalak képzeletben tovább.
Ott távol titkoknak kertjében,
még te sem tudod, milyenek a virágok,
de várlak majd, látogass el oda,
megtalálsz parkjában, egyedül sétálok.
Szeretetre vágyást, nem kapott lelkem,
e szavakat melyet írtál, vésted szívemben,
szavaimnak oly hatása, melyek benned,
érzést kelthetnek, tükröződnek szemedben.
Bár kitárhatnám őszintén lelkem,
így megértenéd, sokszor titkolt vágyaim,
szeretnék egy olyan társat, ki őszintén,
mindig meghallgatja, feltolult panaszaim.
Vágyaim padját most megácsoltam,
oda várlak, hát gyere oda kedvesem,
ha végig hallgatsz, mindent mit leírtam,
őszintén kitárom, mitől nehéz a szívem.
Írta-Varga István-Barcs 2017. 10.
VATTACUKOR
Gomolyog a sűrű köd,
folyóvíznek medréből,
olyan mintha merítenél,
egy felhígított tejfölből.
Mint vattacukor pamacsok,
majdhogy belé nem harapsz,
oly kegyetlenül sűrű maszlag,
csak addig, míg bele nem hatolsz.
Dérnek fehér virága csipeget,
vadrózsa termését így érleli,
ovális bogyója már piros,
lehet lekvárnak, teának szedni.
Arcod is kipirult, szívednek
szerető ábrándos hevétől,
ám hallom amint sietsz felém,
lépted zizzen, a hulló levéltől.
Festett színeid az őszben,
maradnak nekem emlékben,
ezt ujjakkal csak lecserélni,
a tavasz tudja, hozza nekem.
Írta-Varga István-Barcs.2017
KODOLT SORS
Akiről itt beszélek,
ő az író az önmaga,
sorsát csak ő ismeri,
más úgy senki sem tudja.
Szomorú végig nem lehet,
vígság tán még kicsi akad,
nevetni kacagni szeretett,
akkor is ha az élet hasadt.
De génjeiben kódolva tán,
előírt sorsa már ott létezett,
így mint vezérelt gépi ember,
mást sem csinált, cselekedett.
Vitte őt a sors vihara tovább,
hasadt az ég, szakadt a kabát,
idegszálaiban a kód dolgozott,
nem volt sem jobb, vagy balra át.
Nappalt éj követett, hetet hónapok,
ám változtak most is az évszakok,
reggelente hangzottak köszönő szók,
imával várva teltek a mindennapok.
Muzsika szólt, vagy daloltak a gépek,
nem fordítva, akarva írtam le e képet,
igen a munka volt fontosabb mindennél,
de ma már a muzsika, sem a gép nem zenél.
Mint magányosfa a zord télben oly sivár,
dermesztő csend fagyott lélek öleli már,
társaitól megfosztott kiközösített jégmadár,
úgy néznek csupasz ágai, ahogy rávetül Holdsugár.
Itt már csak fekete és szürke minden,
kóborló lélekkel, magánytól megedzetten,
ordítanék mint éhes ordas oly keservesen,
hogy engem többé már senki sose keressen.
Te magányosfa leszel, eztán életem utolsó jelképe,
mint megmaradt lombmaradványod emléke,
kitartóan dacoltál, ám senkinek nem kellettél,
ó szegény még lángoló tűzben sem vettettél.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 12. 07.
ANYÁM
Csak azt tudom, hogy nekem is volt,
volt valaha, egy drága jó édesanyám,
olykor örömmel mesélt, az érzéseiről,
amint pocak lakó lettem, esküvőjük után.
Voltam gyermeke az első, ki gőgicsélt neki,
mesélte sokat sírtam, főleg szoptatás után,
tanácsot várt, amelyet idő után meg is kapott,
majd kikötött velem, egy pécsi magán klinikán.
Igen – három éves voltam, de emlékeimben él,
a külső grádics, a pécsi villamos, a rendelő,
sörös korsóból a gipszes kása, a szúrós röntgen,
jóslata – asszonyom, húsz év körül, várja a műtő.
Elmúltak a hasfájós éjszakák, mozdulataimat figyelte,
kakastaréjos szőke, csintalan gyermekét baj ne érje,
ő mindig boldogan emlékezett, azokra az évekre.
Olyan aranyos szép baba voltál, mindig ismételgette.
Más az apai szeretet, anyai érzésekhez képest,
egy férfi leírásában ez az érzés sehol nem lehet,
édesanyák nagymamák, köszönjük a szeretetet,
amit az életben felejteni, soha de soha nem lehet.
Írta-Varga István-Barcs-2018.02.27.
MINT RÓZSA
Olyan vagy mint rózsaszál,
minek szirmai már hullnak,
ám ha hozzá merek nyúlni,
tüskéi még erősen szúrnak.
Mikor csillag suhant éjjel,
csóvája szántotta a kupolát,
egy pillant volt csak az egész,
ahogy láttam a lány mosolyát.
Minden szépnek vége szakad,
a mosoly is álommá szelídül,
míg vágyaknak örök tengerében,
a szerelem is végleg elmerül.
Írta-Varga István-Barcs-2018.02.16.
MINT SZAKITOTT VIRÁG
Már tündökölnek a tavaszi virágok,
smaragdzöld leveleken, csillog a Nap,
míg ott közöttük, bujkál a lágy szellő,
öreg hársfa alatt, még magányos a pad.
Egyedül a lélek, mely vágyakkal tűzdelt,
mert a többi minden, ösztönre képzett,
be kódolt génekbe, hogy lehet képzelet,
a szakított virág sem hoz, éltető gyökeret.
Vágyakkal telve,
a hőn szerető szívünk,
csókokra epedve.
Boldogságtól duzzad, keblemben szívem,
mikor újra érinthette, testedet a kezem,
örvös galambok is, mind párosan szállnak,
mint mézzel telt kamra, oly íze van szádnak.
Opálossá vált,
mind két szemem látása,
könnyeidnek láttán.
Ám de hamar feledtük, múltnak sötét árnyait,
kéz a kézben sétáinkat, boldogságban tettük,
majd alkonyat után, kigyúltak a parki fények,
estébe hajlott a napunk, hogy kapuba értünk.
Ajkaink égtek,
ám de búcsúzni kellett,
mindig szeretlek.
Újra egyedül töltöttek, álmatlan lett az éjszakám,
kulcsolódtak kezeim, rebegtem halkan az imám,
mondtam csak mondtam, míg csukódtak szemeim,
mély álomba zuhanva, álmodtam csodás álmaim.
Erős fénnyel köszöntött engem, a reggeli pirkadat,
a Napnak tűzereje, belém robbant, elűzte álmomat,
gondolkodni sem volt időm, milyen volt az éjszakám,
sok idő telt el azóta, hogy ezt az álmot újra álmodnám.
Írta-Varga István-Barcs-2018.02.23.
Könyvem láttán
Lelkemben csodás öröm fakadt,
vérem szinte bizsergett, forrt égve,
nappali égbolton láttam Csillagot,
oly volt az érzés, mint szerelem heve.
Tizennégy évesen láttam a lányt,
csábított, kedvesen mosolygott,
miről hallgassak, vagy ne beszéljek,
hisz fenyegetőt mondani nem szokott.
Akkor írtam le azon szavakat,
ha kevés fület is ért el versem,
nem tágítottam sosem magamtól,
míg rímeket akadozva kerestem.
Világi sors úgy akarta a folytatást, hogy
éter hullámain halottam vissza szavam,
akkor kaptam sokaktól oly sok bátorítást,
papírra hogy vessem, mit gondolt agyam.
Kedvem még a fagyban is kerengjen,
így majd szív heve olvassza a jeget,
majd üzenek a volt leendő létezőnek,
szeressék, értsék meg minden versemet.
Igaz, szegény maradtam, de mégis gazdag,
lelkemből sokszor bánat, de szeretet is fakad,
ti, akik majd ha olvassátok ezen sorokat,
szemetek zugában olykor könnycsepp is akad.
A jégmadár vijjogva csapdos,
Dráva hol árad vagy épp apad,
egy költő van tán születőben,
adj neki hitet, mert sokszor az marad.
Barcs, 2017. április 13.
Ősz a Dráván
Leért az ősz vén Dráva partjára,
sokszínű ecsetjével a tájat pingálta,
hej, mennyi sokszínű festéket hozott,
lám, ezen a festő milyen jót kacagott.
Ó, milyen színes lesz a lap, a vászon,
tarkaságot keverhetem a palettámon,
színektől tobzódnak erdők és a parkok,
a vízben úszó levelek, mint tarka ladikok.
De hiányzik valami ebből az őszi világból,
füstfelhők borzolódtak levélkupacokból,
árkokba seperték a lehullott, száraz lombot,
ahol a tűzben a sok vadgesztenye durrogott.
Ez a mi őszünk, máshol nem ilyen szépsége,
mint itt az erdőkkel körülvett Dráva völgyében,
nézd csak a lehullott levelet, fogd jól kezedbe,
látod, hány fajta színekből áll, ki az, ki festette.
Ecsetje oly fenséges titkoknak nagy tudója,
utánzása a képre vitt világ hű visszaadása,
egy felső hatalom emberbe plántált tudása,
a szemlélőben rögzült gyönyörök hatása.
Pompás nyarunk színes őszbe olvadt,
múlnak a napok, lesz egyre zordabb,
a hegynek levét már hordókba adtad,
reggel, ha ébredsz, mindenen hó tapad.
Barcs, 2017. szeptember 26.
MAGÁNYOS HATTYÚ
Megremegett a festő keze,
ahogy a víztükröt festette,
vagy a szél borzolt fodrokat,
lett így a táj mosódott tükre.
Színeiben az őszi tájnak,
gyönyörködök szótlanul,
magányomban elmélázok,
míg lábam tovább bandukol.
Míg a tavat körbe járom,
oldódik már magányom,
mert a hattyú, és jómagam,
ő tollasan, kabát rajtam.
Csodás szép ez a környezet,
bánatom, hogy nem oszthatom,
sem már ővele, sem most veled,
ő már nincs, rád meg haragszom.
Míg nekem valami tetszik és szép,
arra te fanyalogva, unottan nézel,
hisz látod, a természet csodás alkotó,
ilyet alkotni ember, nem tud kézzel.
Ezek a páratlan apró részletek,
ahogy elrendezésre kerültek színek,
minden nap másként formálódnak,
adnak pompát, árnyék-fény világnak.
Írta-Varga István- Barcs. 2017. 11.
HORIZONT FÖLÖTT
Korán keltem útra,
épp hogy pirkadott,
ott a horizont fölött,
csak sejtettem a Napot.
Ám sugarai festették,
a pamacsos felhőket,
változatos képet kínáltak,
így az útra kelőnek.
Kis falunak házait,
magam mögött hagytam,
majd letérve a poros útról,
lábaimat harmattal mostam.
Enyv illattal volt fűszerezve,
a műhely honnan kiléptem,
gyalupadot hagytam hátra,
lazítottam a keretes fűrészen.
Gyalu véső, hanyagul ledobva,
gyaluforgács loknis kunkorba,
érzem még hiányozni fog nekem,
de egyre gyengül, erőm és a kezem.
Fenyőfának gyanta illata, vagy
más fafajnak jellegzetes szaga,
velem lesz mind egy életen át,
viszem magammal a hosszú útra.
Munkától kissé fáradt a kezem,
papírt tollat magam elé teszem,
rímekbe foglalom a testamentumot,
így hagyok magam után élet nyomot.
Írta-Varga István-Barcs. 2017.10.20.
POSZEIDÓN
Veszélyes időben,
zavaros vizekre,
sohasem evezzél,
viharos tengerre.
Hatalmas nagy úr,
vizeknek szelleme,
Poszeidón vigyázza,
s annak őr serege.
Tengerek és óceánok,
éléstárunk kincse,
rengeteg hajóknak,
örök nagy temetője.
Homokos partokra,
ha simulsz szelíden,
hullámaid oly lágyan,
paskolnak köveken.
Békében leszek veled,
ostorral nem csapkodlak,
nem dobok beléd követ,
ti óceánok és tengerek.
Írta-Varga István-Barcs 2017.11.06.
GYÖNGY HIMZÉS
Nászra készült most a tél,
fehér ruhát, fátylat öltött,
utat fehér pelyhekkel szórta,
jég kristályokból fűzött gyöngyöt.
Eresz alatt, jégcsapoknak sokasága,
harci lándzsaként ijesztően függtek,
kibomlott felhőkből, Napnak sugarai
olvasztották, majd csilingelve peregtek.
De nem volt ám kicsinyes, és prűd,
Napsugara előtt ruháját ledobta,
majd egy enyhe márciusi éjszakán,
a tavasz Tündérét ágyába csalta.
Szerelem tüzében egybe olvadtak,
ám a vizek még jéggel borítottak,
jégvirág helyett, hóvirág nyílik,
kék ibolyán, reggeli harmat fénylik.
Majd e furcsa frigyből minden,
oly csodás virágzásnak indult,
gyümölcsfák hímzett koszorújából,
méheknek a nektár, csak úgy csordult.
Így szerette egymást, e kétnemű lény,
tél Apónak, a tavasz Tündére regélt,
sokat nem kellett várni, jött a nyár,
és ő lett aki már csak, az ősznek mesélt.
Írta-Varga István-Barcs-2018.02.26.
MÉREG VAGY GYŰLÖLET
A kacaj szinte visítva,
folyik le telt ajkadról,
méreg gyűlölet keveréke,
érződött ebből a hangból.
Hova tetted bölcs eszedet,
hát Sátán mutat utat neked?
Hol van az a mély szeretet,
tán elvesztetted józan eszed?
Búgó hangon doromboltál,
ajkaiddal vonzón csacsogtál,
majd oly forrón csókoltál,
így örökös szolgáddá fogadtál.
Két karoddal szorosan öleltél,
jóságos tyúkanyóként, óvtál védtél,
rám szegezett női szemektől féltettél,
de a te szemeiddel sokszor vertél.
KARÁCSONYI VÁGY
Öreg háznak kis szobájába,
oly régóta már csend honol,
nincsen öröm sem panaszszó,
de a sok éhes száj nem vádol.
Talán mindig, úgy mint most is,
csak egy fenyőágra ha futotta,
fenyőtobozokból díszek lógnak,
csumából készült játékbaba alatta.
Szobának falán ott a szentkép,
fejkendős néni térdel alatta,
fohászkodik kéri a Jóistent,
segítsen a családjának és őrajta.
Mély sóhaj száll a csillagokba,
de míg a kis tűzhely jól melegít,
csumababával kislány játszik,
odakint nagy pelyhekben havazik.
Már későre jár, szól a harang,
nagymisére az éjfélire hívogat,
kiket csilingelő szánnal visznek,
lábuk templom kövén nem kopogtat.
Mert a klumpa fából készült,
lábukra kötött zoknira azt húztak,
vastag kendőben bebugyolálva,
templomban az ő lábuk már kopogtat.
Írta-Varga István-Barcs.2017.11.17.
MEGCSILLAN A SZEMEM
( Dráva-völgye )
Lankák és dombok, vadregényes táján,
megcsillan a szemem, az öreg Dráván,
csobbanunk vizedben, fényben te fürdesz,
csodállak akkor is, ha partokat döngetsz.
Hűs vized ha ölelt, vagy kavicsot görgettél,
néha logó füzek ágán, csendesen nevettél,
szanaszét a parton, tölgyet égert neveltél,
csobbanó hullámaiddal, nekünk beszéltél.
Drávának szép vidéke, ugyan úgy szeretlek,
mint azt a kislányt, aki ott vallott szerelmet,
nem hagylak el, innen csak engem visznek,
dombra majd a menybe, ahonnan én nézlek.
Írta-Varga István-Barcs 2017. 11.
AKIT CSILLAGFÉNYE
Akit csillagfénye világított,
Mária emberi világra hozott,
szikla istállóba fehér gyolcsba,
egy szalmával bélelt jászolba.
Pásztorok indultak kik hallották,
az égi hangot a hideg éjszakába,
felkeressék üdvözöljék Isten fiát,
ki megváltóként jött e Földi világba.
Három királyok napkeleti bölcsek,
Gáspár, Menyhért, Boldizsár, felkerekedtek,
ők azok kiket említ a biblia, a hírre jöttek,
ajándékokkal az Újszülöttnek kedveskedtek.
Fenséges Csillagként azóta is ragyog,
én is Őt áldva és kérve, hozzá fohászkodok,
több ezer éve hozzá száll, emberek imája,
csak egy ősi baj van, mi alig hallgatunk reája.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 11. 19.
SZIJÁCCSAL HÚLLT ALÁ
(költészet napjára)
Ha láttad volna, hogy hullt alá,
fütyült a gyalu göndör fürtöket,
míg pad körül, bokáig tapostam,
zizzenő szíjács küldött üzeneteket.
Így szíjáccsal hulltak mondatok,
melyeknek végén rímeket faragok,
költő lettem, még mit mondhatok,
nyitott könyv, amit nem tagadhatok.
Írásaimmal így, lelkemet kitárom,
toll és papír lett majd a barátom,
természet és a szerelem a világom,
ám mindig szépre, és a jóra vágyom.
De a valós életnek, a bánat is társa,
így verseim néha esnek szomorúságba,
sokszor írott papírt, ha a könny áztatja,
mint a Napot is néha, felhő takarja.
Egy belső erő, szinte vezeti kezemet,
tombol vad vihar, aztán jön a kikelet,
szűkebb kis Honom, szépséges Somogy,
ide születtem, de majd ide is hervadok.
Írta-Varga István-Barcs.
TÜKRÖZŐDÉS
(szonett)
Csillag hullott le a sötét égboltról,
ahogy a parton ültem egymagam,
gondolataimban mélyen merültem,
erős sistergésre a fejemet felkaptam.
Távol tőlem hullott a keleti irányban,
Dráva vize fogadta ezt a ritka kincset,
különleges egy alkalom, ilyet meglátni,
vagy csak tükröződés, de ámulatba ejtett.
De fogadta a folyam, az égi vándort,
az égi tüneményt, a medrébe rejtette,
hogy egyszer megmutatja, ám addig is,
kavicsos iszapjában, mindentől védte.
Ott pihent már jó egy ideje, el is feledték,
mígnem egy nagy áradat, iszapot felkavarta,
sodródott kavicsok dörzsölték, csiszolták szépre,
majd mikor az ár levonult, így került a partra.
Épp szarvascsorda vetődött szomját oltani,
egyik észrevette, orrával elkezdte böködni,
ekkor nagy fényesség, riadalom támadott,
csoda történt, Tündérszarvassá változott.
Kivált a csordából, város közepébe vágtatott,
amerre rohant, patája csillagokat dobott,
mind oly helyre estek, ahol valami létezett,
ám látta azon lakókat, kiknek szeme könnyezett.
Így lett egy új jelképe, Barcs városának,
köszönhető egy alkotó művésznek, Ivánnak,
itt egy kincs hever, Magyarország déli fertályán,
de mennyi lehet még ott lent, Dráva iszap ágyán.
Írta-Varga István-Barcs-2017.12.23.
ALKONYATI MORZSÁK
Színes felhőket ecsetelt,
horizontra az alkonyat,
sárga és vörös színben,
festett szépséget a nyugat.
Kaptatón igyekszem felfelé,
Kis-bókot már elhagytam,
mögöttem a zöldellő mező,
Antal-pusztáról jövök fáradtan.
Itt mellettem magasodik,
volt pincémnek csúcsos fedele,
két kezemmel felépítettem,
szomorúan mentem el mellette.
Azóta már, sok gazdát cserélt,
ám jobb sorsot érdemelt volna,
hisz építőjének fiatalsága ereje,
múltnak egy röpke emléke a betonba.
Illy és ehhez hasonló emlékek,
sokfajta halmaza itt-ott hevernek,
róluk képet alkotva, fényként jutnak,
részesei lesznek, a távoli űrsivatagnak.
Igen mert egy üvegkapszulában,
üzentem három építmény betonjában,
baktattam gondolataim kuszaságában,
mert sosem hittem, a céltalan világban.
Észrevétlen borult rám az éji csillagos,
sötét kupoláján, hímzett aranyló varratos,
a pislogó, kisebb nagyobb fénylő csodák,
az éji eligazító, útmutató égi táblák.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 12. 12.
EMLÉKED HEVER
Mint az a homokká porladt,
kaviccsal bélelt folyómeder,
melynek ölelésében vadulva,
néha szelíden, emléked hever.
Oda vetetted tajtékos habjai közé,
már emlékké szelídült vágyadat,
mint ahogy akkor, szeretett nődnek,
ölelő karjai közé fejedet hajtottad.
Ám ha a folyam dühöngésbe csap,
vad erejével szakít rombol partokat,
néha ilyen vagy, ki írod e szavakat,
olykor félre lökted az ölelő karokat.
Vagy tán azok tőle, messzi taszítottak,
éles sziklaszirtek össze-vissza zúztak,
mohaágyon mikor megpihent tested,
megbánva tettét, érted nyúlt szerelmed.
Szíveden érzed, mintha toportyán tépné,
lelkedet mint jeges folyam, megtöltené,
ott messze távol, sziklás hegyek csúcsait,
haragos felhők takarják, hósapkája virít.
Ki az ki bevállalja, dacolva sok-sok kínnal,
nélkülözve de szembe szállna, vad viharral,
ha simogatnának, vagy csapnának ostorral,
de ha jön az éj, ne válj el sosem haraggal.
Írta-Varga István-Barcs-2017.12.11.
SÉTA
Látod ott mögöttem,
a színes őszi tájat,
boldog séta út ez,
a fiatal szerelmes párnak.
Tudják, hogy ez az ősz,
nekik kedveskedni akar,
csodás színekre festett,
falomb alattuk az avar.
Az elmúlásból kisétálnak,
majd a viruló tavaszba,
ahol boldogságot lelnek,
virágos rétbe, zöld bokorba.
Írta-Varga István-Barcs-2017.12.09.
MEGLÁSD A CSODÁT
Véletlen jött el az a nap,
a nagy Titán feltámadott,
zengett az ég, villámok cikáztak,
alkotott az élet új korszakot.
Hamuból – parázs újra izzott,
ne túrd szét mit rejt pernye alatt,
óvatos légy vele, mindig van élet,
ott is hol nem hallották szavadat.
Meglásd azt mi kelt új csodát,
mi a töppedt magból, bont csírát,
be hálózza a számodra láthatatlant,
új időknek új dalaival írja ritmusát.
Volt mikor előttetek rohant az élen,
vagy vánszorogva, fáradtan kullogott,
de mindig ott volt köztetek elől hátul,
bőbeszédű nem volt, ám sosem hallgatott.
Fiatal korában néha, hébe-hóba,
tollat fogott keze, csak úgy írogatott,
míg a kényszer oly munkára fogta,
tollat csak, idősebb korában ragadott.
Felgyűlt bánatát, szép korszakát ide tárta,
megmutatta nektek, idegen sosem látta,
az igazi énje, mint láva tört e világra,
évtizedek őrzött emlékeit elétek citálta.
Így tárult fel egy tartalmas titkos ládika,
benne mosoly, könny, és a költő kacaja,
de felejtett bánatát, már benne úgy hagyta,
hogy elő-elő szedte, tanulságként olvasgatta.
Írta-Varga István-BARCS. 2017.
NOSZTALGIA
( Somogy-barcsi éjszaka )
Cigány zene mikor zendült
a Somogy-barcsi éjszakába,
négy tagú „Dunda” banda játszott
nem csak hétvégeken a kocsmába.
Emlékeimbe tér sokszor vissza
Farkas Laci nótás hangja,
messze búgott hajnalonta
"almafa virágot" ahogy dalolta.
Mit hívtak "gyógygödörnek"
vagy netán "gecsemánikertnek"?,
emlék képek azért vesznek
mert emlékezők tán felednek?.
Voltak bálok alkalmakra
igény nem volt állkocsmákra,
"teadélutánok" a kultúrházba
lányokat Mamák vitték bálba.
Szerte foszlott az a világ
már most nótámat sem húzzák,
az volt lelkemnek nyugtatója
dolgos napnak bezárója.
Találtam egy jó kis helyet
tűz odvának rejtekén,
ott törnek rám gondolatok
múzsám szárnyal itt felém.
De valami eltört bennem
ritkul már a kapcsolat,
érzem már hogy vészt jelez
a fájó utolsó gondolat.
írta:Varga István. Barcs.2015.01.22.
(minden jog fenntartva)
SZABADDÁ VÁLT
Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.
Bebetonozva itt van üvegbe,
virágokkal ölelve egy kertbe,
keményfa kereszt mögötte,
rajta írás, Krisztus a menybe.
Nyitott könyv van gránitból,
beton kocka fölött rajta írás,
csupán én is csak ember voltam,
éltem egy életet úgy mint más.
Vándor – ha erre visz netán utad,
állj meg de csakis egy pillanatra,
nézz föl az égre, ha felhő is takarja,
az ott ragyogó hatalmas Csillagra.
Szabaddá így vált lelkem,
Csillagporral írom a versem,
nem gyötör a Földi élet gondja,
az imát angyalok kórusa mondja.
Írta-Varga István-Barcs. 2017.
DRÁGA ANYÁM
Drága Anyám, így nem ölel már kezed,
hisz rég volt, mikor ölelted gyermekedet,
eltelt sok-sok év, Te Csillagként ragyogsz,
angyalaiddal egyszer, engem is körül fogsz.
Még e Földi létből, üzenem Anyám neked,
folytatom az írást, közben írok neked verset,
boldogan azt is, közölhetem lelkemmel veled,
könyv alakban megjelent, verseimmel a kötet.
Ugye eljutnak hozzád, írásaimmal a szavak,
megérted azt is, ha kezem más nőt simogat,
gyermekeim Anyját, ki szintén egy Édesanya,
unokáim, gyermekeim, úgy szólítsák – MAMA.
Írta-Varga István-Barcs.2017.07.17.
&<
<pHonlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 8
Tegnapi: 5
Heti: 20
Havi: 122
Össz.: 13 124
Látogatottság növelés
versbokraim.hupont.hu - © 2008 - 2024 - versbokraim.hupont.hu