versbokraim.hupont.hu

Versek és karcolatok, két három perces novellák, sajátos látás módban. Köszöntöm az idelátogató verseket szerető és az irodalmat kedvelő olvasókat.

Varga Pityu versei.

 

GOLGOTÁN

 

Mint tűzből húzott üveg,

gömbje izzón terül szét,

nem látott még Júdea,

az égbolton ennyi vért.

 

Ahogy szappan habot,

ha festenének pirosra,

olyan igen, pont olyan,

ha nézel most nyugatra.

 

Golgota – alkonyt temet,

ezen a fájdalmas éjszakán,

Jézus teste már nincs ott,

a vértől pirosló keresztfán.

 

Föld remeg-vihar támad,

eloltja a még égő fáklyákat,

csendes eső veri a sziklákat,

halotti némaság üli a tájat.

 

Így ért véget napnak borzalma,

Jézus teste gyolcsba betakarva,

ott nyugszik a lezárt sziklasírba.

 

Írta-Varga István-Barcs-1969. Nagypéntek.

 

A KINCS

Há kettő o,
te csodálatos jó.
nélküled az élet,
sehol nem létezhet.
Harmat cseppben,
rózsa kelyhében,
kutak mélyében.
Kis nagy tavakban,
óriás óceánokban,
szemednek sarkában,
szomjazók vágyában,
keresztelők csokrában,
lányok csókjában,
az élet foganatjában.

írta:Varga István. Barcs.2017.03.22.

AUGUSZTUS 20

Ütött-kopott gyári házak,
vasúti töltés egyik oldalán,
állt egy közösségi kemence,
ahol fakéregnek parazsán,
kenyér mellett sült a lángos,
melyet ott vártunk a padján.

Emlékeimnek raktárában,
oly kedvesek e képsorok,
nagyanyámnak dolgos kezét,
még látták a robogó vonatok,
fűrészgyári munkás családoknak,
itt voltak kicsi, családi otthonok.

Fárasztó volt nézése is, a nehéz,
de áldott szép munkának,
mikor fateknőben, dagasztotta
tésztáját, kenyérnek és lángosnak,
édes illat teret töltött, teli lengte,
erőt adott, dolgos hétköznapoknak.

„Mindennapi kenyerünket,
add meg nekünk ma,” meg holnap,
igaz az is, hogy nincs már kemence,
de emlékeimben él a tegnap,
melyeket átadok, az utánam haladóknak,
hogy kenyér legyen, mindig ma és holnap.

Írta-Varga István-Barcs. 08. 08.

MINT RABLÁNC

Fergetegként törnek néha rám,
elfojtott de feszítő valós vágyak,
mint egy rablánc, mely oly rövid,
hogy gátat szab, a látó határnak.

De megpróbálom szaggatni tépni,
ám szavaim lesznek azok fegyverek,
melyek hatékonyan felőrlik a vasat,
láncot törnek, mindent lehengerelnek.

Mi szabadságra vágyó emberek,
összefogásunk legyen, az olvasztó,
Istennek oly jelképes közös oltára,
mely olyan legyen, mint nagy kohó.

Míg az emberi tudat ki nem teljesedik,
addig a fészkében maradjon az ott lakó,
mert ott találja életterét, kultúráját mind
az ki egy fajhoz, vagy nemzetéhez tartozó.

Majd ha a tudat, magasabb szintre hág,
megismeri, tiszteletben tartja a más kultúrát,
erőszakot nem alkalmaz, példát mindig mutat,
bármily keserves is, otthon leli meg a hazát.

Írta-Varga István-Barcs.2017

 

HA RÁM TÖR

Így-
kezdem,
kifejteni amit,
most leírva gondolok.

Nappal is ha néha rám tör,
az a furcsa éjszakai álom,
mikor árnyék borul körém,
csakis a szórt fényt látom.

Körül úgy ölel egy zárt,
ámbár határ nélküli világ,
hogy az ott megtörténteket,
bele keveri a jelen valóság.

Nekem – ez egy külön fészek,
egy piramis, melyet így építek,
csúcsa csak egymaga a Jóisten,
az alapok azok, miket én bővítek.

Szándékom sohasem, az hozzá felérni,
csak fogadjon el, mint tanítványát nevelni,
ahogy ember alkotta lényét, e világba illeszteni,
ekkor majd közösen, Őt becsülni és örökké szeretni.

Írta-Varga István-Barcs.2017.

A SZERELEM ÁRNYÉKÁBAN

 

Alkonyati morzsákból kotorászva,

előkerül néhány, épkézláb emlék,

olvasom leveled, vagy nézem képed,

oly tüneményesek lettek, mint mesék.

 

Akkor ott a távoli, múltnak idejében,

legendává értek, az akkori remények,

ó-hogy kerestem, álmoknak tengerében,

de azok is vesztek, miket vágyaim reméltek.

 

Leveled megírtad akkor, harsogtak a címek,

csak akkor legyél boldog, ha én is az leszek,

igaz azóta sem tudom, milyen boldogságod,

míg engem úton-útfélen, kísért az átkod.

 

Az is igaz hogy, csókodat mélyen belém vésted,

mert álmatlan éjjeleken, mindig vissza kéred,

sokszor arra riadok, karod öleli erősen nyakamat,

ajkad forró csókja, tűzzel égeti kiszáradt ajkamat.

 

Ahogy reggel kinéztem, hát hó borított mindent,

de ott a szerelem árnyékában, hagytam a kincsed,

ám a hajlék melege, még fogva tartott minket,

azután már az álmomat, a fényekkel eltörölted.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.13.

 

 

ESTI SÉTA

 

Mikor az esti szürkület,

Nyugatnak horizontjába,

Tolta le a vöröslő Napot,

Drávának vize megtalálta,

A ragyogó sok pici csillagot.

 

Ekkor útnak indultam sétára,

Egy barcsi csendes éjszakába,

A templomi toronyóra elütötte,

Majd hét kongását belevetette,

Sötétség sűrűjének közepébe.

 

Itt-ott, pár siető alak elsuhant,

ezt mind, árnyékként észleltem,

míg az idő, velem szinte rohant,

gondolatomat előre vetítettem,

ekkor fejemen, gesztenye koppant.

 

Visszarántott így, az elmélázott idő,

a valóság köpönyegét, rám öltötte,

így gondolataimból előjött egy nő,

akit azt hittem, memória már törölte,

de árnyékomba, árnyát beleszőtte.

 

Ám a hang, mi rám köszönt ekkor,

minden ábrándot ekkor felborított,

ott állt előttem, a valóság alakjában,

ekkor lelkem bennem visítva ordított,

emlékeidben keresd meg, a tegnapot.

 

Két kezében, kosár mi pakolva volt,

kedvesen kérdőn nézett ekkor rám,

mint aki kérdezte, utad merre volt,

kosarát kezéből azonnal kivettem,

mikor érezte, tüzes csókját a szám.

 

Ha segítesz hazáig cipelni kosaraim,

meg hívlak hozzám, majd beszélgetünk,

merre élsz, s nekem hogy teltek éveim,

kínállak jó tokaji borral, amit szeretünk,

no gyere, már nem kell sokáig mennünk.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.07.

HAGYOM FOLYTASSA

 

Hagyom mindig, mint ahogy eddig,
munkálkodjon életemnek a folyama,
bár igyekeztem olykor szabályozni,
de hol egyik, vagy másik partot mosta.

Fogadalmakat néha, néha tettem,
de a sors sokszor, ezen változtatott,
hát így rábízom magam a sorsra,
mint ahogy eddig is, az élet irányított.

Ámítás volna, tagadni a létező valót,
de az igaz, kis befolyással néha igazítok,
de a valóságon változtatni, már nem tudok.

Nekem a kis sikerek halmazából,
épült majd alakult, életemnek útja,
boldog voltam, nem került minden a kútba.

Írta-Varga István-Barcs 2018. 01. 04.

 

SÓBÁLVÁNY

 

Sóbálvánnyá merevedett az élet,
letűnt koroknak, ránk maradtak,
mind örömei, mind szenvedései,
hogy bánjuk velük, ha ujjaknak
is gondokat okoznak, megoldásai.

De míg ragyogása van a Napnak,
zenélni hallom, lomb közt a szelet,
tetszik madaraknak vidám csivitje,
nap-nap után, velem lesz napkelet.

Virágillatos tavaszokkal, van találkám,
ha fecskék-gólyák visszatértét várnám,
lábam tapos, fáknak lehullott lombján,
boldogan kitekintek, télnek jég ablakán.

Így változnak az évszakok, ha cserélnek
napok és évek, ó ezek-ezek az ismétlések,
unalmasak egyhangúak nem tudnak lenni,
mert változást, a természet tud hozzá tenni.

Sóbálvánnyá állt így össze, kezdet és a vég,
a szív megszűnt dobogni, az már dőreség,
hogy követelsz, hogy jár nekem, kérek még,
írótollad kihullik kezedből, papírlap szemét,

Ez maradt, mit még lehet nevezni emléknek,
az örök némaság, sötétség, az eltűnő kékségek,
ha van még élő, botladozik faragott köveken,
melyet lassan belep, a múló idővel jött fergeteg.

Írta-Varga István-Barcs. 2017.

 

MÁMORÍTÓ ÉJSZAKA

Emlékezem – halott vagy cigány,
de búsan fájón ejtem ki nevedet,
mikor is ott a fülünkbe húztad,
azt a piros pezsgős üzenetet.

Hárman voltunk, Te és Ő,
míg én voltam a harmadik,
le húztam én kis topánkáját,
majd pezsgő bent gyöngyözik.

Ó be édes, hogy mosolygott,
mert a két legény, belőle itták
fűszeres pezsgőnek, mámorító
szerelemmel, átitatott balzsamát.

Hegedűn a húrok pattantak,
vonón a lószőr szálaira hullott,
úgy dübörgött tánctól a padozat,
mint akik sosem ismertek bánatot.

Ide ha vissza hozná Dráva vize,
Délvidéki szerenádok régi dallamát,
hát táncra perdülnének újra a bokák,
míg víz lefelé vinné, lelkem sóhaját.

Látod össze-vissza írok mindent,
hú de szép volt a tiszta valóság,
piros pezsgő, rózsaszín mámor,
nem húzzák, már csak álmodják.

Írta-Varga István-BARCS -2017.

 

ADVENT a szeretet hava

Elmúlt már a Luca napja,
bandukol egy legény banda,
havas járdán minden házba,
bekopogtat negyed magába.

Betlehemes köszöntőbe járnak,
kopogtatnak kapuján a háznak,
ám láncos bot sem hiányozhat,
zörgésére ahol van, kutya ugat.

Isten áldás a ház népének,
így köszönnek, ha belépnek,
majd, gyere be te első pásztor,
mit lejátszottak már sok százszor.

Hagyomány volt a Betlehemes,
ami templomunkban újra kedves,
az éjféli nagymise előtt újjá lépett,
felelevenítve így a már feledett képet.

Misére menet, hangos lett az utca,
pásztornak kondásnak csattogott ostora,
elöl ment a bojtár, kolompolt serényen,
hát ilyen volt a szokás ezen a vidéken.

Könnyített lélekkel indultunk haza,
csikorgott a hó, néhol vakkantott kutya,
otthonunkban a szeretet melege fogadott,
szívünkben a boldogság, csodásat álmodott.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 11. 19.

 VIZKERESZT UTÁN

 

Hát elmúlt már Karácsony,
majd szilveszter is és Újév,
vízkereszt után újra vígság,
farsang, esküvő, a nász éj.

Ám ahol még az óljában,
ott röfögött a hizlalni való,
mára aztán megérett sorsa,
hurkába és kolbászba lesz jó.

No de ez mind télnek ünnepe,
kell hozzá hó faggyal párosul,
szokásainkba így ez bele égett,
de jó is laktunk a disznótorostól.

A jó étkek után, jöhetett vigalom,
maszkabálba nagy a sokadalom,
az álarcot majd én is kiválasztom,
habár most nem ez a nagy gondom.

Hát maszkosok között én is az legyek,
de hisz már, így is kevesen ismernek,
úgy határoztam, maradok a régi arcnál,
így majd nem kérik a papírt a sorompónál.

Elég hosszú a sor, tudom várni kell,
és az angyalok szeretik a nyílt arcokat,
kékség és nyugalom árad, ott mindenűt,
ahol szabadon boldogan tartják a farsangokat.

Írta-Varga István-Barcs. 2018. 01. 11.

 

OTT A TEJÚT

Ránk még emlékezik,
Nap a Hold, csillagok,
látod ott a Tejút sávját,
majd azon el ballagok.

Ránk még emlékeznek,
a régi betonlábú padok,
vagy a vakvágányra tolt,
üres kopott öreg vagonok.

De már nincsenek sehol,
hűset adó vadgesztenyék,
ők tavasztól lombhullásig
meghitt sétáinkat kísérték.

Ujjadra egy gyűrűt húztam,
szándékomat a tél igazolta,
karácsonyt énekek zengtek,
a tájat fehér lepel borította.

Boldogságra igen vágytunk,
törékeny volt az ifjúságunk,
szövögettünk csodás álmunk,
éjszakánként menybe szálltunk.

Múló idő minket sem kímélt,
nyitott tenyérben aranymadár,
nem észleltük sokszor a csodát,
mert nyitva hagytuk a kalitkát.

Ám most újra gyűrűt húzok,
de fásultak már azon ujjak,
élettől megviseltek deformáltak,
higgyél minden kis csodának.

Sok évtized van mögöttünk,
hűségünket újra kötöttünk,
ez az új gyűrű legyen jelkép,
így fényesítse utunknak végét.

Írta-Varga István-Barcs 2017. 11.12.

 

HA ELFOGYNAK

Ha elfogynak majd szavaid,
rajzoljál szép színes képeket,
hol a vásznon életre kelnek,
csodás tájak, örök szerelmek.

Melyik lenne az az első kép,
vásznadra most fel kerülne,
ugye régen csordogált patak,
Zimonya víz ritkán van medrébe.

Ott a nyíres, fehér kérgű fái,
ligetes voltát bozót már benövi,
vagy Rinyának füves árterét,
hol út vezet, nincsen ami el önti.

Fesd meg a kispadot, hol a hárs
az a vén öreg, adta illatos árnyát, 
szerelmek születtek vagy könnyek,
hallotta templomnak harangját.

Oly kevés emléket hagyott az idő,
romantikához nem volt kegyes,
a rigoci csárdában sem gurítanak,
minden felhígult, mint olcsó leves.

Írta-Varga István-Barcs.2017.

 

LEGENDÁVÁ LETTÉL

Még látszik a part menti,
iszapban lábadnak nyoma,
még hallani, hogy csobban,
a horgodnak ólom súlya.

Jártad a vizeket szüntelen,
előtted nem volt lehetetlen,
ha ígérted, hoztál is halat,
ha gondoltál csapoltál tavat.

Újkor betyárja magad voltál,
halászlét pompásan csináltál,
nyers humorodat is kedvelték,
ám egyesek ezt nem viselték.

Gyuszi most merre vezet utad,
ahol susog a sás a nád sirat,
ki lemegy Drávának partjára,
ott lát téged, s egy kifogott halat.

Így lettél legenda, mesébe szőnek,
emléked élni fog, bár telnek évek,
a még élők, szegényebbek lesznek,
mert én sem foghatok veled már kezet,
Gyuszi – Isten legyen a hosszú úton veled.

Írta-Varga István-Barcs 2017. 11. 01.

 

MAGÁNYOS HATTYÚ

Míg nekem valami tetszik és szép,
arra te fanyalogva, unottan nézel,
hisz látod, a természet csodás alkotó,
ilyet alkotni ember, nem tud kézzel.

Megremegett a festő keze,
ahogy a víztükröt festette,
vagy a szél borzolt fodrokat,
lett így a táj mosódott tükre.

Színeiben az őszi tájnak,
gyönyörködök szótlanul,
magányomban elmélázok,
míg lábam tovább bandukol.

Míg a tavat körbe járom,
oldódik már magányom,
mert a hattyú, és jómagam,
ő tollasan, kabát rajtam.

Csodás szép ez a környezet,
bánatom, hogy nem oszthatom,
sem már ővele, sem most veled,
ő már nincs, rád meg haragszom.

Ezek a páratlan apró részletek,
ahogy elrendezésre kerültek színek,
minden nap másként formálódnak,
adnak pompát, árnyék-fény világnak.

Írta-Varga István- Barcs. 2017. 11.

 

EBÉD A SZABADBAN
EGYEDÜL

Falú szélen magányosan,
füst tekereg a horhosban,
étel készül a függő tálon,
biztosan áll három lábon.

Orrot csiklandoz az illata,
füstös képű lesz a mama,
mi lehet tán az étel fajta,
lessük meg a titkát koma.

De bármi is legyen a menü,
hamarosan megjön a karaván,
éhesen majd körbe ülik a tálat,
testvériesen osztóznak tartamán.

Jóllakótan körbe heverednek,
majd egy rövid pihenés után,
tábort bontva mindent összeszedve,
majd útra kel a cigány karaván.

Írta-Varga István-Barcs. 2017.11.05.

 

ŐSZI ÁLOM

Sír a hegedű az őszi lomb alatt,
hangjára lejthetik hulló táncukat,
a levelekből össze állt legény és leány,
árva padon ül a még árvább cigány.

Öreg kopott hegedűből varázsol,
oly csodás gyönyörű szép dallamot,
amely vissza vitte őt is a múltba, ezért
észre sem veszi, levelekből a két alakot.

Míg a képzelet, cigányt hegedűt alkot,
hulló leveleket, ősszel árván maradt padot,
addig a valóság, rombol minden vágyat álmot,
az égboltról is letépi, a neked ragyogó csillagot.

Írta-Varga István-Barcs 2017.11.11.

 

SZÍVHARANGJA

Hegyekkel ölelt kicsi falú kertje,
Mozsgónak egy csendes temetője,
ott alussza örök álmát a csendbe,
világháborúnak két száműzöttje.

Kisemmizve nincstelenül,
itt leltek örök nyugalmat,
ahova egyformán temettek,
koldust, iparost és bárókat.

De a múltnak is volt olykor,
derűs szép idézhető emléke,
sírkertek mellett poros út vezet,
Jadinkára a szőlős kertekbe.

Mikor a csend fejfákon elpihen,
itt - ott gyertya pislog a szélben,
dalfoszlányok remegnek a térben,
nyugalom teljesedik a szívekben.

Majd az ének is fokozatosan halkul,
aztán elcsendesedik lassan minden,
szüretelők is éji nyugalomra térnek,
még a vázákat döntögető szél is elpihen.

Szívharangja csendül szívekben,
Holdnak majd opálos sárga fénye,
árnyakat csalogat ide le a Földre,
hunyorgató csillagok özöne,
száll alá fejfára sok keresztre.

Írta-Varga István-Barcs.2015.11.02.

Varga István

Mielőtt még...

Várj még kicsit, kedves,
ne hagyd el ezt a padot,
mielőtt még hosszú útra
egy hamis világ csábított.

Ott, a távolban,
zavaros képek várnak,
leszel gondokban.

Hallgass kicsit énrám,
ne fordítsál nekem hátat,
talán elérem még kezedet,
hogy ne érjen téged bánat.

Csábítóbb képek,
mind hamis ábrándok,
csak délibábok.

Árva lesz majd kis padunk,
őszi szélben majd sírhatunk,
nem lesz már több szép napunk,
mert kettévált az egy utunk.

Mi botladozunk,
fakeresztek vagy kövek,
ott csodálkozunk.

Megáll a két árnyékalak,
szembefordul egymással,
csodálkozva összenéznek,
újra kezet fognak egymással.

Ó, ti elvesztett,
délibábos emlékek,
mindet szeretem.

Barcs, 2017. november 6.

 

GYERMEKKORI LÁTOMÁS

Nagyon vártuk már, hulljon hó,
nagy pelyhekben, legyen takaró,
fehér lepel, mely egyre vastagodó,
görgessünk hóembert, elő a szánkó.

Csizmát cipőt kifényesítve ablakokba,
izgalommal vártuk, jégvirág takarta,
az üvegen képződött, ez a rajzos forma,
ablakszárnyat tártuk, Mikulás ajándéka,
hát tele lett a cipő, virgáccsal a csizma.

Örültünk, habár oly szerény volt a Mikulás,
krumplicukor mellett, dió és mogyoró,
de a fészerben, ott várt ránk a szánkó,
nekünk szabadság volt, gyerekként nagyon jó.

Írta-Varga István-Barcs 2017.11.13.

 

KARÁCSONYT VÁRVA

Visszatekintve, előjön a múlt,
igaz már kissé emléke fakult, 
Karácsonynak a téli szünete, 
csak egynapos, meghitt ünnepe.

Téli szünet, vagy szénszünetnek,
nevezték karácsony Újév között,
amit rég az iskolásoknak adtak,
akkor még szombaton is tanítottak.

Így jött el karácsony szép ünnepe,
Földre szállt angyal, Jézuska küldte,
gyermekiesen volt, nagyon igaz mese,
mert akkoriban, minden gyermek hitte.

Csengettyű hangja üdvözítőn csengett,
majd az ajtó kitárult, függöny lebbent,
úgy pompázott a karácsonyfa odabent,
majd kint a havon, lovasszán csilingelt.

Lobogtak gyertyának aprócska lángjai,
szóródtak szerteszét, csillagszóró szikrái,
azok apró kis ajándékok, ólom katonái,
gyufaszállal függesztett, arany ezüst diói.

Fehér vattából készített, hópihe utánzat,
a kukorica csuhéból, angyali szárnyak,
Anya kezét fogtuk, szemeinkben könnyek,
boldogok voltunk, mint minden gyermek.

Írta-Varga István-Barcs 2017. 11.16.

 

 

SZABADDÁ VÁLT

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Bebetonozva itt van üvegbe,
virágokkal ölelve egy kertbe,
keményfa kereszt mögötte,
rajta írás, Krisztus a menybe.

Nyitott könyv van gránitból,
beton kocka fölött rajta írás,
csupán én is csak ember voltam,
éltem egy életet úgy mint más.

Vándor – ha erre visz netán utad,
állj meg de csakis egy pillanatra,
nézz föl az égre, ha felhő is takarja,
az ott ragyogó hatalmas Csillagra.

Szabaddá így vált lelkem,
Csillagporral írom a versem,
nem gyötör a Földi élet gondja,
az imát angyalok kórusa mondja.

Írta-Varga István-Barcs. 2017.

NOSZTALGIA
( Somogy-barcsi éjszaka )

Cigány zene mikor zendült
a Somogy-barcsi éjszakába,
négy tagú „Dunda” banda játszott
nem csak hétvégeken a kocsmába.

Emlékeimbe tér sokszor vissza
Farkas Laci nótás hangja,
messze búgott hajnalonta
"almafa virágot" ahogy dalolta.

Mit hívtak "gyógygödörnek"
vagy netán "gecsemánikertnek"?,
emlék képek azért vesznek
mert emlékezők tán felednek?.

Voltak bálok alkalmakra
igény nem volt állkocsmákra,
"teadélutánok" a kultúrházba
lányokat Mamák vitték bálba.

Szerte foszlott az a világ 
már most nótámat sem húzzák,
az volt lelkemnek nyugtatója
dolgos napnak bezárója.

Találtam egy jó kis helyet
tűz odvának rejtekén,
ott törnek rám gondolatok
múzsám szárnyal itt felém.

De valami eltört bennem
ritkul már a kapcsolat,
érzem már hogy vészt jelez
a fájó utolsó gondolat.

írta:Varga István. Barcs.2015.01.22.
(minden jog fenntartva)

Varga István

Sosem tálalom

Ahogy a fákat vad vihar,
haragos szél csapdossa,
hasonlóképp lelkemet is
a búbánat tépi, mardossa.

De én sosem tálalom azt
a terített asztalon elétek,
ott minden pompás és szép,
így ezt az étket zavarni vétek.

Mint ahogy az asztalt miként,
ki és mily szándékkal teríti,
tányért egyet rak vagy kettőt,
evőeszközt mily formában teszi.

Asztalnál tizenketten ülnek,
ám biztos közülük egynek
a szeme felfedezi, mi a rendnek
megrontója, és fuccs az egésznek.

Ő lesz, ki fennhangon hirdeti,
etikett megsértve, nem lehet tálalni,
többi meghívottnak ez fel sem tűnne,
tartalom a lényeg, nem az egyén gőgje.

Igen - mert sok alkotni nem képes,
a kritikát oly bőszen, nagyképűen ontja,
mint egy felsőbbrendű kaszthoz tartozó,
valóságban sosem létező, csenevész mondja.

De én kimondom, hagyjad az embert,
a mindig kiválóan tudni képes alkotót,
gondolatait írásaiban képpé festeni tudót,
kritika helyett értsed a gondolatait leírót.

Barcs, 2017. november 27.

 

Varga István

Hát eljött Karácsony

Fenyőfa
díszítve pompázik,
rajta sok szaloncukor,
üvegdísz és girland hintázik.

Fehér takarót, mit terített az éj,
fenyők tűleveleit hókabáttal fedte,
ünnepi csend szállt alá a Mennyből,
melyet még a csillag ki is fényesítette.

Harangok zúgása törte meg e csendet,
éjféli misére így invitál most minket.
Karácsony éjjelén még őszintébb a szeretet,
talpunk alatt a friss hó recsegve nevetett.

Kart karba öltve, óvatosan lépdelt két öreg,
szót alig váltottak, hópihék vállukra telepedtek,
hajdani ifjúságukra már csak ők emlékeznek,
meg öreg templom falai, ahova néha betérnek.

Hát eljött hetven szép vagy rossz emlékű éve,
minden eddigi karácsonynak valami szépsége,
ám az éjszakai csend még a hópaplant is fedte,
a hazatérőket fázós kutyaugatás itt-ott kísérte.

Barcs, 2017. december 21.

 

Varga István

Fények éjszakája

Karácsonyi morzsák

Éjnek sötétjében,
fényesség támadt,
angyalok kórusa,
zengte az imákat.

Megváltó született,
áldjuk a jövetelét,
foglaljuk imánkba,
Krisztus Urunk nevét.

Szentkarácsonyunk,
így szeretetté váljon,
minden egy emberre,
csak békesség szálljon.

Barcs., 2017. december 17.

 

TÜKRÖZŐDÉS
(szonett)

Csillag hullott le a sötét égboltról,
ahogy a parton ültem egymagam,
gondolataimban mélyen merültem,
erős sistergésre a fejemet felkaptam.

Távol tőlem hullott a keleti irányban,
Dráva vize fogadta ezt a ritka kincset,
különleges egy alkalom, ilyet meglátni,
vagy csak tükröződés, de ámulatba ejtett.

De fogadta a folyam, az égi vándort,
az égi tüneményt, a medrébe rejtette,
hogy egyszer megmutatja, ám addig is,
kavicsos iszapjában, mindentől védte.

Ott pihent már jó egy ideje, el is feledték,
mígnem egy nagy áradat, iszapot felkavarta,
sodródott kavicsok dörzsölték, csiszolták szépre,
majd mikor az ár levonult, így került a partra.

Épp szarvascsorda vetődött szomját oltani,
egyik észrevette, orrával elkezdte böködni,
ekkor nagy fényesség, riadalom támadott, 
csoda történt, Tündérszarvassá változott.

Kivált a csordából, város közepébe vágtatott,
amerre rohant, patája csillagokat dobott,
mind oly helyre estek, ahol valami létezett,
ám látta azon lakókat, kiknek szeme könnyezett.

Így lett egy új jelképe, Barcs városának,
köszönhető egy alkotó művésznek, Ivánnak,
itt egy kincs hever, Magyarország déli fertályán,
de mennyi lehet még ott lent, Dráva iszap ágyán.

Írta-Varga István-Barcs-2017.12.23.

 

BÁLINT NAPRA

Akkor az is este volt,
Nem valami vidám,
Ide sodort a véletlen,
Te aranyos kicsi lány,
Adtad kezembe kezedet,
Mitől dobogtattad szívemet,
Úgy vágyom azóta is,
Zakatoló kicsi szívedet.
Selymes lágy kezedért,
Áldjon Isteni szeretet,
Most téged mindenért.
Legyél mindig írásaimnak,
Egy picinyke segítője,
Szertelen gondolataimnak,
Zenés daloknak festője,
Ezüst színű alkonynak,
Legyél majd kísérője.

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.06.

ÁSITOZIK A SÉTÁNY

A dicsőség mindig másnak jutott,
míg nekem csak, az írás marad,
ám hiába lettél, mindig más babája,
ha az én ajkam zárja, a te édes ajkad.

Bársonyos ajkaiddal adott csókokat,
mélyen elzárva, oly féltve őrizem,
mégis úgy vágyom, hogy érezhessem,
ahhoz foghatót, nem leltem e Földön.

Sötét éjszakákon, kísértetnek a képek,
a kőzúzalékos sétány ropog, ahogy lépek,
susogó lombok között, játékosak a fények,
rég a padon, éjszakába értek a beszélgetések.

Ma már unalmában ásítozik a sétány,
míg a parki pad még, magányosan ott áll,
lombok közt most is jár, halkan lágyan a szél,
régi szerelmekről, oly édes fájón mesél.

Írta-Varga István-Barcs. 2018.01.28.

 

FEL A PARNASSZUSRA

Mikor először érintettem,
formás szép női kezedet,
mint villám futott bennem,
majd dobogtatta szívemet.

Múzsáim közé boldogan,
forró hévvel fogadnálak,
szemeidben látok vágyat,
add kezed oda a Poétának.

Majd így kéz a kézben veled,
szárnyalnék a Parnasszusra,
és csak neked írnék odafenn,
papír helyett minden sziklára.

Írta-Varga István-Barcs 2018.01.28.

 

KÖNYVNEK LAPJAI

Kaptam megint új könyveket,
megcsapott illata, a betű szeretet,
mélyeket szippantottam lapjaiból,
majd ittam, költők szavaiból.

Oly tartalmas, a képi megjelenés,
szinte látom, mit a költő leír,
nevet a lélek, örvendezik a szív,
de néha könnyet ereszt a szem, és sír.

Poros tékák hajlottak könyvek alatt,
micsoda kincset kínál ad nekünk,
csak úgy lapozz bele bármelyikbe,
szinte beszélgetnek majd velünk.

Olvasd el akár régi, vagy új sorait,
csodálod a sok érzelmi effektust,
vagy a természetben tett hosszú sétákat,
a tengert a folyót, vagy a zenei tust.

Te leszel ennek a sok gyönyörnek,
mi bele ivódik, majd zaklatott lelkedbe,
igen te lehetsz így, ki viheted párod,
az örök életet adó kéklő menybe.

Írta-Varga István-Barcs. 2018. január.

István Varga
Egy virágcsokor

kedvesemnek

Nem adok neked vágott virágot,
az hamar hervadásnak indul,
hát nem elég, hogy puszta létünk,
mint szirma a virágnak, egyre hull.

Tán még akad, cserepes virág,
amit kedvelsz, s nincs még neked,
hozzákötök egy verscsokrot, hogy
így együtt, boldog legyen lelked.

Nekem rózsa volt, egyike a sokaknak,
de volt ott, gerbera, szegfű, liliom,
még hányfajta orgona, a tulipánok,
színkavalkádban sokfajta nőszirom.

Hát sosem tudtam eldönteni igazából,
a karakteredhez legjobban kifejezőt,
most szavaimmal, hozzáadom csokorhoz,
mondataim rímeit, és téged a Nőt.

De azt is tudom, felejtetted a bókokat,
kevesletted a számtalan virágcsokrokat,
most arcképedhez illesztem e szavakat,
így látom mindig, huncut mosolyodat.

Barcs., 2018. január 18.

Varga István

Virágárus lány

Ott, a sarkon négy út összeér,
álltak páran csokor virágért,
fonott karkosarából kínálta,
napsütést, esőt félnapig állta.

Csokorba voltak kötve mindig,
keményített zöld selyem védte,
fajtától függően mindig páratlan,
ám mindig kézzel voltak szedve.

Délután láttam munkába menet,
eddig sosem volt ott visszajövet,
ám egyszer őt akkor ott találtam
szitáló esőnek gyöngyharmatában.

Hát kosara félig virággal telve,
vállát fekete, kötött kendő fedte,
fején piros svájcisapka virított,
messziről láttam a kedves alakot.

Mivel utam másik oldalon vezetett,
hát átmentem, kérdésemre mi a felelet,
könnyei patakként ekkor előtörtek,
ágynak dőlt apja, nagyon beteg.

Megsajnáltam őt, átvettem kosarát,
vele együtt, mi benne volt virág,
szép összeget csúsztattam kötényébe,
jobbulást kívánva apja felépülésére.

Majd egy kis séta után célom elértem,
zenés kávéházba hamarosan értem,
kosárnak tartalmát lányoknak adtam,
ki jól végezte dolgát, folytattam utam.

A kosár hát így nálam maradt,
vele mi legyen, még nem volt gondolat,
visszaadni nem is tudtam volna,
mivelhogy virágot már nem árulta.

Zord, kemény tél után jött a szép tavasz,
simogató, lágy szellő érintette arcom,
a tavalyi esetet már rég elfeledtem,
virágáruslányt ott láttam a sarkon.

Kivirulva, vidáman árulta csokrait,
kékfestő ruháját hímzett kötény fedte,
másik oldalon csak némán álltam,
ez a kép maradt meg örökre emlékbe.

Barcs, 2018. február 3.

 

FÉNYKÉVE a MÚLTBÓL

Látod hát kedvesem visszahoztam,
rejtett emléket az elszökött múltból,
amint rólunk képződött, tükröződött,
fénykévéje visszavetült egy csillagról.

Ám így már nem ölel, gömbölyded
lágy bársonyos, szép női két karod,
hát torzulttá vált sok fintora a létnek,
változtam én is, más lett már az arcod.

Évtizedek barázdái, mélyültek beléd,
sötét gesztenyebarna szép hajadban,
észrevétlenül ősz hajszálak lopóztak, 
mint lagziban a sok hívatlan vendég.

Forró csókjaid, egyre ritkábbá váltak,
epedarugó búcsút intett szalmazsáknak,
és nem kemencénkben sültek a kenyerek,
már felnőttek a kicsi lányok, és a gyerekek.

Látod a Jóisten, a kulcslukon belesett,
amit sokáig, nem tártam még elétek,
de ha lehetne, és lenne így egy kérésem,
legalább egy napot, egy napot amit kérek.

Évtizedek elmúlt, lepergett idejéből csak ezt,
az akkori, oly szép rögzült meghitt pillanatot,
csupán csak ezt az estét, a felejthetetlen napot.

Írta-Varga István -Barcs 2018. 01. 13.

Varga István

Szemeidet takarta

farsangi kavalkád

Szemeidet pirosas álca takarta,
piros szalag virított copfos hajadban,
hát így ismertelek téged meg ott azon
a fergetegesen gyönyörű farsangi bálban.

Úgy mondtuk akkor,
menjünk a maskarába
táncmulatságba.

Gyönyörű volt hajadnak formája, színe,
sokszor visszatér nem feledett emlékeimbe,
álarcod fél orcádat misztikusan takarta,
csak a kedves mosolyod, mi lelkedet mutatta.

Messze kerültél,
mosolyodat kerestem,
de sosem leltem.

Csak az emlék motiválta bennem a képet,
mely minden farsangkor újjá így éled,
sokakon az álarc örökké rajtuk marad,
hát akkor sosem ismerjük meg igazi arcukat.

Bennem él tovább
farsangnak mulatsága,
mosoly varázsa.

Barcs, 2018. január 11.

 

Varga István

Bál farsangkor

Mulatónak zárt ablakán
hallatszott a lágy muzsika,
ahogy benéztem, azt láttam,
sokak szemét álarc takarja.

Farsangi vígság zajlott éppen,
vonzott a bent mulatók tábora,
ahol feltűnt egy ismerős lány,
kinek szeme volt csak takarva.

Királykék báli ruhája simult rá,
barna hajában kék a szalagja,
csak bámultam oly önfeledten őt,
hisz csábított bájos mosolya.

Ám mire a terembe jutottam,
hiába kerestem, őt nem találtam,
elveszett tán, vagy látomás lehetett
a farsangi nagy kavalkádban.

Barcs, 2018. január 9.

 
 

Varga István

Tizenkettedik szék

óévbúcsúzó

Elmúlt év terített asztalánál,
most itt a tizenkettedik széken,
fejezem be lassan az ez évi étkem,
morzsát, pacát ne hagyjak a terítésen.

Hát legalább ilyen bőséges legyen,
mint az elmúlt évi nagycsaládi asztal,
ahol gyermek, unoka, vagy barát, idegen
kedves hívásunkra örömmel helyet foglal.

Na, de eddig, asztal, mikor adtál bőven,
csak néztük, hogy vendég harácsol bőszen,
boldogan figyeltük a sok jó teletömött szájat,
örültünk, kik adtunk, hát eztán elterelték a nyájat.

Lám, nem sajnáltuk, vendéget invitáltuk,
mivel családunk hangyaszorgalommal dolgozott,
őseinktől kapott vagyonunk nőtt, szépen szaporodott,
ám a koldust megsajnáltuk, adtunk, de sosem maradékot.

Mire észbe kaptunk, üres lett teríték és asztal,
így lett, hogy morzsa ott maradt a lerágott csonttal,
nagy az étvágy, hát nem volt elég, vittek, mi mozdítható,
gondolták, hogy az asztal, ha másra nem, de tűzre majd jó.

Nem ily jövőt várunk, hát elég volt a hamisságból,
igaz pórnép vagyunk, de kapjunk a megérdemelt jussból,
a világot alkotó, csak Isten által megengedett számtalan jóból,
boldog új évet kívánva az így szerkesztett, sok-sok leírt jó szóból.

Barcs, 2017. december 30.

 

Varga István

Sokadik ablak

Sokadik ablakát
nyitom éveimnek,
Újév ez hajnalát is
köszönöm Istennek.

De mielőtt nyitnám,
egy ajtót hát bezárok,
majd kulcsát eldobom,
mert vissza nem járok.

Mert a szoba jelképes,
nem úgy mint elmúlt évek,
bennem megmaradnak
szép és rossz emlékek.

Szorongva bár kicsit,
de telve bizalommal,
mindig jobbat várok,
könny helyet mosollyal.

Mert terveztem sokszor,
ám ütköztem néha falakba,
gátat előre sosem láttam,
mert a sorsom így lett írva.

Barcs, 2017. december 27.

 
 

A GONDOLKODÓ

Mély szakadékba ért le a lábam,
ez volt éjszakai rémálmomban,
ott csüngtem mélységnek szélén,
ahol majd eszemet veszthetném.

De ez az álom, más volt mint a többi,
újra enyém volt a zátonyi birtok,
kufárokkal vívok hatalmas harcot,
szakadt ingemmel, gyökereken lógok.

Igen ott beágyazva a beton alapba, 
oda van elrejtve, az üveg kapszula,
mert egyszer vissza száll tulajdonomba,
verejtékem belehullt keserves jussa.

Két kezemmel épített, fájdalmas sors,
fordított vé-betű annak tetőnek képe,
alkotó kezeimnek megmaradt emléke,
idegen nyugalmat sosem talál benne.

A gondolkodó ember, közben alkotó,
ily fájó sorsot magamnak sosem adó,
újra vissza száll, a szenvedett alkotás,
izzadság cseppeknek, gyémántra váltás.

írta-Varga István-Barcs.2018. 01.29.

 

MÁR NEM MOSOLYOGNAK

 

Szinte szárnyalt a lelkem,

ahogy sétáltam ott veled,

öreg gesztenyék árnyában,

adtad nekem kicsi kezed.

 

Mint sok kis karácsonyfa,

májusban virágba estek,

fehéren piros beütéssel,

oly sokszor rajtunk nevettek.

 

Elmúlt minden ami szép,

zavaros a víz, keserű a kenyér,

már árnyat sem adnak a fák,

nem hoz új rügyet az ág.

 

Hol a négy évszak, gyönyörű

semmivel sem pótolható varázsa,

vagy üde vadvirágos réteknek,

tarka pompás, felejthetetlen látványa.

 

Ilyenkor mindig előttem van,

ráncokkal redőzött, öreg nagyapám,

ki hányszor mondta el nekem,

te is megöregszel, drága unokám.

 

UTÓ IRAT „

 

Lám a mondás sokszor ismétlődött,

hát bejött, való igaz tartalma,

unokáimnak mondjam én is,

mit sokszor hangoztatott, nagypapa.

 

De a világ mérföldeket lépett,

nagyon más lett a szokás, meg a forma,

úgy iszunk és eszünk mint rég,

fülünkbe nem úgy csendül a muzsika.

 

Ám teremnek még az almafák,

kertekben meggyek, cseresznyék, szilvák,

a korai eper is még olyan zamatos,

de hol az a lány, ki volt üde és harmatos.

 

Munkás fejszének, cseréled a nyelét,

de maga a vas, mi a fát idomra aprítja,

ugyan úgy megmarad, csak élezed,

míg nemzedékeknek, marad örök tanúja.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.01.

 

HAJNAL

 

Hajnali fényben tündököl a puszta,

vércse vijjog, körrög a szarka fajta,

legelészni indul, gulya és a konda,

más fényben tündököl a Napnyugta.

 

De még a hajnal, harmatban mosdik,

már a kakasok is, hangjukat eresztik,

gyémánt csepp fűszálakon fénylik,

kukacvirág szirma napfényre nyílik.

 

Ó mily gyorsan harsog fénye a Napnak,

gulyások kondások, árnyéknak hijjában vannak,

növekszik csapata, restnek és lustának,

imádkoznak a várva várt napnyugtának.

 

írta-Varga István-Barcs 2018. január 25.

 

SÖTÉTTEK AZ ABLAKOK

 

Elhanyagolt kopott öreg házon,

sötéten ásítoznak az ablakok,

átjár rajta huzat, meg a szél,

hiányosak rámáján a fiókok.

 

Oly régvolt már lakott formája,

muskátlival díszített párkánya,

nem kastély csak egy kis kúria,

vidámság volt mindig szobáiba.

 

Ennek már régen vége szakadt,

azóta hogy, minden családtag kihalt,

épülete évről évre egyre pusztult,

már nem felidézhető a dicső múlt.

 

Így pusztult el sok-sok épülete,

szűnt meg munkát adó régi üzeme,

ha továbbra is, így megy a leépülés,

faluból lett város, lesz a szenvedés.

 

Jó volna homályt a ködöt, eloszlatni,

hatalmas folyónk, ajándékként itt folyik,

építsünk föléje hidat, szilárd vasutakat,

hogy a jövőbe vissza kaphassuk múltunkat.

 

Írta-Varga István-Barcs.2018.01. 31.

STRAND A DRÁVÁN

 

Régi fotókat ahogy nézegetem,

korabeli fürdő kosztümökben,

a vízpartot strandolók lepik el,

homokos fövényén napfényben.

 

A régi híd íves vasszerkezete,

feszült büszkén két part között,

a fürdőhely most is ott fogad,

de volt idő, hogy el költözött.

 

Egyszer ott Nagyerdő alatt,

ám a kőgátnál is öröm volt a víz,

de volt szögesdrót, aknazár is,

a hűbéres láncos Kutya alatt.

 

Öröm volt egykor visszavétele,

szedtük fel a szögesdrótot,

megtaláltuk táncplaccnak betonját,

ám ehhez ki kellett, irtani bozótot.

 

Volt – május elsején oda vonultunk,

vagy tutajos találkozót fogadtunk,

történelem viharai, át meg át építették,

hűs vize talán, sokáig lesz még a miénk.

 

Írta-Varga István- Barcs-2018.02.04.

 

 

UTAT TÉVESZT

 

Utat miért tévesztett a szellő,

mikor szerelemről zenélt,

hát jeges volt még a lehelet,

de már tavaszról is mesélt.

 

Hóvirágot mentünk szedni,

Bálint napnak reggelén,

akkor voltál nekem az első,

hóvirág mezőnek közepén.

 

Karom gyengéden átölelt,

ajkaidnak izzó csókja várt,

nem is szedtünk hóvirágot,

remegve vártuk az éjszakát.

 

Tüzek gyúltak a sötétségbe,

mellkasom forró láztól zihált,

szemeidben a vágyak égtek,

így éreztem kebleid vánkosát.

 

Kandallóban láng fellobbant,

szinte bevilágította a szobád,

legszebb éjszakám volt akkor,

azóta is keresem van e hóvirág.

 

Ám letarolták a sok-sok erdőt,

a mezőket mind felszántották,

nem úgy működik a természet,

virágos legelőket is felszámolták.

 

De Bálint napja, nem változott,

ugyan úgy, most is van naptárban,

már újra szednék neked hóvirágot,

de már nem vagy a szobádban.

 

Ott ahol akkor rég tüzek égtek,

dermesztő hideg és jégvirág van,

felnézek a csillagokkal tűzdelt égre,

kereslek Holdnak sarlójában.

 

Ha az emlékezet is utat téveszt,

botra támaszkodik a múló idő,

remegő kezemmel búcsút intek,

te drága gyönyörű édes, Nő.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.08.

 

EGY TISZTÁS

 

Öreg tölgyek, sötét árnyában,

lomboknak védő takarásában,

napfény talált utat magának,

és egy csodás, erdei Nimfának.

 

Rejtélyes sötét függönyét a lomb,

mélyre eresztett, zöld ágaival zárta,

selymes pázsitnak, erősebb szálán,

napozni vágyót, csak a tücsök látta.

 

Gyönyörű testén, a fény megremeg,

lombközt a szellő, némán szendereg,

a festőnek kezében, megáll az ecset,

költőnek tolla, a papíron szürcsöget.

 

De erdőnek madarai, tovább dalolnak,

mély baritonja van, a vadgalambnak,

míg odvas fákon, fakopácsok dobolnak,

csodálatos játéka, ez az erdei zenekarnak.

 

Álommal szőtt, gyönyörű látomás,

szárnyak nélküli, örökös vágyódás,

egy pillanat, mely így örökre megmarad,

csak a szív az, mi kétfelé olykor hasad.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.14.

 

HOMOKDOMBOK

 

Homokdomboknak karéjában,

ahol van szűkebb kis Hazám,

ott a Rigoc erdőinek illatában,

vadvirág fakadt lábam nyomán.

 

Dráva völgyében sok kincs akad,

adott halakkal tűzdelt, sok-sok tavat,

a napkelet sokszor bíborban fürdik,

izzó korongot formál a napnyugat.

 

Sokszor homok fövényt terít a Dráva,

máskor partot épít, olykor meg rombol,

parti füzek cirógatják vizének tükrét,

éjszaka a Holdsugár, merít a habból.

 

Mostanában szívem, sokszor el szorul,

ha vissza gondolok, a régi - új időkre,

mert sok vonat már nem fut sínekre,

szemeimre sokszor, csak könny borul.

 

A tájhoz tartozik a sorsom, vagy a tied,

ha itt felborul minden, akkor mi jöhet,

kendőbe kötve a boldogságod viheted,

habár ez nem kenyér, vagy kisgyerek.

 

Miliő mi minket kedvesen, körül ölel,

hol művelt kertek, termő gyümölcsössel,

nagyanyám jött, kendőbe kötve kenyérrel,

fején kis fonott kosár, lelkében szeretettel.

 

De mára már, a kemencét is lebontották,

sajnos sok stabil épület, követte sorsát,

kendőbe kötve gondjaimat, úgy távozok,

de nem tudom titkolni, kilógnak a gondok.

 

Ám itt Somogy ország déli peremén,

a Dráva ugyan úgy, folyik most is tovább,

erdeiben gomba terem, a szeder is érik,

som és kökény, szedik vadrózsa bogyóját.

 

Édes Honi földem, fogadj magadba engemet,

szeretettel nyújtom feléd, bármikor két kezemet,

ha már másképp nem, akkor tán úgy is lehet,

kendőbe kötve itattad, öröm vagy fájó könnyemet.

 

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.21.

ÚJRA - ÚJRA VISSZATÉR

Van egy álmom, mi visszatér,
fiatalon vagyok ott szereplő,
van egy menyasszonyom, aki
egy csodás, gyönyörű szép nő.

Oly kedvesen csacsog köröttem,
átölel mosolya, kedvessége bájoló,
de sokáig voltál távol, hiányoztál,
ám mióta újra itt vagy, nagyon jó.

De ki vagy te, áruld már el nekem,
mert míg álmodom, csodás állapot,
nem akarom ott hagyni, az álmodást,
veled akarok, mindig maradni tovább.

Ez az álom nem hagy nyugodni,
kutatom a múlt, lezáratlan emlékeit,
mert ki az, ki így belevéste emlékeimbe
ön magát, és a hozzám kötődő vágyait.

Rejtély, egy meg nem fejtett örök talány,
így marad meg, mindörökre majd talán,
ettől lesz boldog, eztán sok-sok éjszakám,
mikor árnyad végig oson a sötét szobán.

Írta-Varga István-Barcs .2017.

 

FÉLTELEK

Féltelek én sok mindentől,
Hold sugártól, a Napfénytől.
Éjszaka sápadt,
a fény az vakít,
a szellő simogat,
vihar szakít.
Ne félj kedvesem, jövök eléd,
megvédelek mi rossz megy feléd.
Szép orcádat,
meg rajzoltam,
szobádat virággal,
telis-tele raktam.
Bocsáss meg, hogy így rád rontottam,
de ahogy hirtelen jöttem, úgy búcsúztam.
Féltelek sok,
hamis szótól,
meg óvnálak,
a csalódástól.
Búcsú szavak helyett, itt a versem,
neked írtam álmomban, képzelt szerelmem.

Írta-Varga István-Barcs-2017.

 

ARCODRA VAN ÍRVA

Arcodra van írva,
szomorúság bánat,
de báj és kedvesség
is, mi belőled árad.

Gyermeki csodálkozás,
ami nézésedbe van bújva,
szemeidben szomorkás,
fények vannak húzva.

Míg ajkaidnak varázsa,
a mézes bödön titka,
olyan lehet a csókod,
mint madárkát rejtő kalitka.

Te magad vagy varázslat,
a mennyei égi csoda,
veled csak álmodni lehet,
de érinteni talán soha.

írta-Varga István-Barcs.2017.08.04.

VIRÁGOS ABLAKOD

Tarka virágokkal teletűzdelt, ablakod
rámába zárt üvegén, kopognak ujjaim,
már régóta ott állok, remegve esedezve,
tán nem halnak el, élhetnek reményeim.

Ám most felvillan, gyufának sercen lángja,
szép ujjaid a tüzet,gyertyakanócra illesztik, 
világosabb a szobád, köntösödre omlik hajad,
elbűvöl a látvány, szemeim gyönyörködve nézik.

Várom szinte epedve, ablakodhoz érj már közel,
gyertyának viaszos fényénél, hogy lebben a lepel,
hófehér kebled kivillan, szemedbe izzó tűz felel,
majd ablaknak üvegére, ajkad csodás csókot lehel.

Kint a sötét kertben, eddig némán rejtették bokrok,
ott ahol szólal egy hegedű, cigány játszd a dallamot,
hát felsírnak a húrok, az ütött kopott sírja a muzsikát,
könnyek tolulnak szemekben, siratnak egy éjszakát.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 08. 06.

 
 
 

SZÍVED KIÖNTÖD

Virágos mezőknek látványától,
száll repes, vidámodik lelkem,
ez a színes kavalkád, ahogy itt,
fest szebb és szebb, csodát nekem.

Úgy a jégbe burkolt szív enyhül,
ahogy szemem érzékeli a jöttöd,
ebben a tarka mezőben szárnyalsz,
majd odaérve, szívedet kiöntöd.

Kitárt karom várta, hogy érezzelek,
nyakamba ugorva, többé ne eresszelek,
nem rablánc, amivel magamhoz kötnélek,
hanem hűség és szeretet ezek a kötelek.

Ám erről az útról, én akkor letértem,
választottam könnyed, cicázó lányokat,
hát így rabláncra engem kötöttek,
mert féltem, ahogy szereteted simogat.

De ezt te leveledben, meg írtad nekem,
boldog akkor legyek, ha te is az leszel,
úgy hangzott az egész, mint egy átok,
azóta is e süppedő mocsárban járok.

Ó a sok álmatlan éjszakán, gondolatban
végig jártam az utat, amit nem folytattam,
gyötör azóta is az a csók, amit akkor ott,
egy sötét mellékutcán, tőled forrón kaptam.

Hát így kell élnem tovább, e kínokat hordozva,
mert ha boldog lennél, az átok nem sújtana,
kérdem magamat sokszor, hol lehetett a hiba,
csak én vagyok a vétked, ahogy a sors írta.

Írta-Varga István- Barcs. 2017.

 

AUGUSZTUS 20

Ütött-kopott gyári házak,
vasúti töltés egyik oldalán,
állt egy közösségi kemence,
ahol fakéregnek parazsán,
kenyér mellett sült a lángos,
melyet ott vártunk a padján.

Emlékeimnek raktárában,
oly kedvesek e képsorok,
nagyanyámnak dolgos kezét,
még látták a robogó vonatok,
fűrészgyári munkás családoknak,
itt voltak kicsi, családi otthonok.

Fárasztó volt nézése is, a nehéz,
de áldott szép munkának,
mikor fateknőben, dagasztotta
tésztáját, kenyérnek és lángosnak,
édes illat teret töltött, teli lengte,
erőt adott, dolgos hétköznapoknak.

„Mindennapi kenyerünket,
add meg nekünk ma,” meg holnap,
igaz az is, hogy nincs már kemence,
de emlékeimben él a tegnap,
melyeket átadok, az utánam haladóknak,
hogy kenyér legyen, mindig ma és holnap.

Írta-Varga István-Barcs. 08. 08.

 

MINT RABLÁNC

Fergetegként törnek néha rám,
elfojtott de feszítő valós vágyak,
mint egy rablánc, mely oly rövid,
hogy gátat szab, a látó határnak.

De megpróbálom szaggatni tépni,
ám szavaim lesznek azok fegyverek,
melyek hatékonyan felőrlik a vasat,
láncot törnek, mindent lehengerelnek.

Mi szabadságra vágyó emberek,
összefogásunk legyen, az olvasztó,
Istennek oly jelképes közös oltára,
mely olyan legyen, mint nagy kohó.

Míg az emberi tudat ki nem teljesedik,
addig a fészkében maradjon az ott lakó,
mert ott találja életterét, kultúráját mind
az ki egy fajhoz, vagy nemzetéhez tartozó.

Majd ha a tudat, magasabb szintre hág,
megismeri, tiszteletben tartja a más kultúrát,
erőszakot nem alkalmaz, példát mindig mutat,
bármily keserves is, otthon leli meg a hazát.

Írta-Varga István-Barcs.2017

 

HA RÁM TÖR

Így-
kezdem,
kifejteni amit,
most leírva gondolok.

Nappal is ha néha rám tör,
az a furcsa éjszakai álom,
mikor árnyék borul körém,
csakis a szórt fényt látom.

Körül úgy ölel egy zárt,
ámbár határ nélküli világ,
hogy az ott megtörténteket,
bele keveri a jelen valóság.

Nekem – ez egy külön fészek,
egy piramis, melyet így építek,
csúcsa csak egymaga a Jóisten,
az alapok azok, miket én bővítek.

Szándékom sohasem, az hozzá felérni,
csak fogadjon el, mint tanítványát nevelni,
ahogy ember alkotta lényét, e világba illeszteni,
ekkor majd közösen, Őt becsülni és örökké szeretni.

Írta-Varga István-Barcs.2017.

 

OLYKOR TALÁN.......!

Olykor talán a némaság mögött,
sok hangos szó követeli igazát,
de légüres a tér, nem terjed hang,
nem hallani a valóság hű szavát.

Jer elő rejtekhelyedről, te varázsló,
tudod aki a beszélőt, némává tetted,
volna pár keresetlen szavam hozzád,
de kedvem is, hogy leszámoljak veled.

De nemcsak a hangot, mit vetted el,
tévutakra csaltad szerelmem szívét,
hamis képeket raktál elé hosszú sorba,
majd megtévesztve, vesztette reményét.

Sírdogált - könnyeit is mind vesztette,
haragúvá és egyre fásultabbá, vált lelke,
bosszúért kiáltott, átkokat szórt szerte,
hát nincs ki e kómából, őt felébressze.

Olykor talán, e sok kudarc szenvedés,
megpróbáltatás, fájó sanyargatás után, 
jönni kell egy jobb, áldott reménynek,
mikor mosoly gödör, jelenik meg arcán.

Látod így harcoltam, hosszú éveket érted,
tollam volt a társam, papírlapot kínoztam,
bele véstem, majd provokáltam a szavakat,
majd ha kinyújtod kezed, azt én csókoljam.

Írta-Varga István- Barcs. 2017.

VÍZMOSTA KÖVEK

Szerelmet mesél az a tajték,
habos habját mind kidobja,
súlyos köveken elmosogatja,
hogy boldog legyen a holnapja.

Alkonyatba fullad az álmom,
sokszínű szép színes ceruzája,
előtte felrajzolja, félhomályba
már nem duzzad fehér vitorlája.

Lám kikötve itt-ott sorakoznak,
rudazatuk büszkén égbe kiállt,
ó Balatonunk ringass minket,
elmondunk érted, mindig egy imát.

Írta-Varga István Barcs-2017-

 

ÁLMODOTT SZABADSÁG

A por nem hagy nyomot az úton
lópaták dobogása a mélybe dübörög,
hőseinkre nagy elődeinkre emlékezzünk
így valahogy márciusban mikor eső csöpög.

Hangtalan de tüzes lángokban csipkebokor
lobogó gyásza hamuvá enyészik porlad,
füves csatamezők gyökerei itta a vért
zászlók a dobok peregtek csengett kard.

Majd por, por és újra csak por Csillagok
hol suttogó hangú eső szitált majd a szél,
nemzeti színű fonalból szőtte sors fonalát
magány némaság – fű már harmattól fehér.

Szabadságért küzd kit vérétől csapoltak
majd a sápadt kéz szövetségest keres,
egyedül képtelen birkózni Magyarral
sok áruló aki rangért pénzért erre képes.

Álmodott szabadság költőjét siratja ki halott,
versek üvegcsarnokában hullt le egy Csillag,
mikor Magyar feltámadás épp felkapaszkodott,
kígyó nyakát már, hogy erősen bátran tapostad,
míg a fenevad - de sok mártírt vért kívánt,
így veszítette egy nemzet majd gyászolta fiai legjavát.

Édes Hazám hol vannak az okos bölcselők,
hol vannak bátor fiaid a nem megosztottak,
kik kellenének – és az igaz tiszta vezetők,
de a csönd riadtan búvik szerény és hallgatag.

A csönd álom függönyét lebbenti lágyan
halott költőnek hallod suttogó szavát,
gondolatai elszórt üvegcserepein taposva
idézzük most föl sok igaz szép gondolatát.

Írta:Varga István.Barcs.2017.03.12.

ÚJRA - ÚJRA VISSZATÉR

Van egy álmom, mi visszatér,
fiatalon vagyok ott szereplő,
van egy menyasszonyom, aki
egy csodás, gyönyörű szép nő.

Oly kedvesen csacsog köröttem,
átölel mosolya, kedvessége bájoló,
de sokáig voltál távol, hiányoztál,
ám mióta újra itt vagy, nagyon jó.

De ki vagy te, áruld már el nekem,
mert míg álmodom, csodás állapot,
nem akarom ott hagyni, az álmodást,
veled akarok, mindig maradni tovább.

Ez az álom nem hagy nyugodni,
kutatom a múlt, lezáratlan emlékeit,
mert ki az, ki így belevéste emlékeimbe
ön magát, és a hozzám kötődő vágyait.

Rejtély, egy meg nem fejtett örök talány,
így marad meg, mindörökre majd talán,
ettől lesz boldog, eztán sok-sok éjszakám,
mikor árnyad végig oson a sötét szobán.

Írta-Varga István-Barcs .2017.

 

FÉLTELEK

Féltelek én sok mindentől,
Hold sugártól, a Napfénytől.
Éjszaka sápadt,
a fény az vakít,
a szellő simogat,
vihar szakít.
Ne félj kedvesem, jövök eléd,
megvédelek mi rossz megy feléd.
Szép orcádat,
meg rajzoltam,
szobádat virággal,
telis-tele raktam.
Bocsáss meg, hogy így rád rontottam,
de ahogy hirtelen jöttem, úgy búcsúztam.
Féltelek sok,
hamis szótól,
meg óvnálak,
a csalódástól.
Búcsú szavak helyett, itt a versem,
neked írtam álmomban, képzelt szerelmem.

Írta-Varga István-Barcs-2017.

ARCODRA VAN ÍRVA

Arcodra van írva,
szomorúság bánat,
de báj és kedvesség
is, mi belőled árad.

Gyermeki csodálkozás,
ami nézésedbe van bújva,
szemeidben szomorkás,
fények vannak húzva.

Míg ajkaidnak varázsa,
a mézes bödön titka,
olyan lehet a csókod,
mint madárkát rejtő kalitka.

Te magad vagy varázslat,
a mennyei égi csoda,
veled csak álmodni lehet,
de érinteni talán soha.

írta-Varga István-Barcs.2017.08.04.

VIRÁGOS ABLAKOD

Tarka virágokkal teletűzdelt, ablakod
rámába zárt üvegén, kopognak ujjaim,
már régóta ott állok, remegve esedezve,
tán nem halnak el, élhetnek reményeim.

Ám most felvillan, gyufának sercen lángja,
szép ujjaid a tüzet,gyertyakanócra illesztik, 
világosabb a szobád, köntösödre omlik hajad,
elbűvöl a látvány, szemeim gyönyörködve nézik.

Várom szinte epedve, ablakodhoz érj már közel,
gyertyának viaszos fényénél, hogy lebben a lepel,
hófehér kebled kivillan, szemedbe izzó tűz felel,
majd ablaknak üvegére, ajkad csodás csókot lehel.

Kint a sötét kertben, eddig némán rejtették bokrok,
ott ahol szólal egy hegedű, cigány játszd a dallamot,
hát felsírnak a húrok, az ütött kopott sírja a muzsikát,
könnyek tolulnak szemekben, siratnak egy éjszakát.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 08. 06.

 
 
 

SZÍVED KIÖNTÖD

Virágos mezőknek látványától,
száll repes, vidámodik lelkem,
ez a színes kavalkád, ahogy itt,
fest szebb és szebb, csodát nekem.

Úgy a jégbe burkolt szív enyhül,
ahogy szemem érzékeli a jöttöd,
ebben a tarka mezőben szárnyalsz,
majd odaérve, szívedet kiöntöd.

Kitárt karom várta, hogy érezzelek,
nyakamba ugorva, többé ne eresszelek,
nem rablánc, amivel magamhoz kötnélek,
hanem hűség és szeretet ezek a kötelek.

Ám erről az útról, én akkor letértem,
választottam könnyed, cicázó lányokat,
hát így rabláncra engem kötöttek,
mert féltem, ahogy szereteted simogat.

De ezt te leveledben, meg írtad nekem,
boldog akkor legyek, ha te is az leszel,
úgy hangzott az egész, mint egy átok,
azóta is e süppedő mocsárban járok.

Ó a sok álmatlan éjszakán, gondolatban
végig jártam az utat, amit nem folytattam,
gyötör azóta is az a csók, amit akkor ott,
egy sötét mellékutcán, tőled forrón kaptam.

Hát így kell élnem tovább, e kínokat hordozva,
mert ha boldog lennél, az átok nem sújtana,
kérdem magamat sokszor, hol lehetett a hiba,
csak én vagyok a vétked, ahogy a sors írta.

Írta-Varga István- Barcs. 2017.

 

OLYKOR TALÁN.......!

Olykor talán a némaság mögött,
sok hangos szó követeli igazát,
de légüres a tér, nem terjed hang,
nem hallani a valóság hű szavát.

Jer elő rejtekhelyedről, te varázsló,
tudod aki a beszélőt, némává tetted,
volna pár keresetlen szavam hozzád,
de kedvem is, hogy leszámoljak veled.

De nemcsak a hangot, mit vetted el,
tévutakra csaltad szerelmem szívét,
hamis képeket raktál elé hosszú sorba,
majd megtévesztve, vesztette reményét.

Sírdogált - könnyeit is mind vesztette,
haragúvá és egyre fásultabbá, vált lelke,
bosszúért kiáltott, átkokat szórt szerte,
hát nincs ki e kómából, őt felébressze.

Olykor talán, e sok kudarc szenvedés,
megpróbáltatás, fájó sanyargatás után, 
jönni kell egy jobb, áldott reménynek,
mikor mosoly gödör, jelenik meg arcán.

Látod így harcoltam, hosszú éveket érted,
tollam volt a társam, papírlapot kínoztam,
bele véstem, majd provokáltam a szavakat,
majd ha kinyújtod kezed, azt én csókoljam.

Írta-Varga István- Barcs. 2017.

VÍZMOSTA KÖVEK

Szerelmet mesél az a tajték,
habos habját mind kidobja,
súlyos köveken elmosogatja,
hogy boldog legyen a holnapja.

Alkonyatba fullad az álmom,
sokszínű szép színes ceruzája,
előtte felrajzolja, félhomályba
már nem duzzad fehér vitorlája.

Lám kikötve itt-ott sorakoznak,
rudazatuk büszkén égbe kiállt,
ó Balatonunk ringass minket,
elmondunk érted, mindig egy imát.

Írta-Varga István Barcs-2017-

 

ELSŐ KERESET

Játékos gyermek csínyek,
porba hullott nevetések,
múló idővel- felnőttetek.

Összetört fakardok-nyilak,
tudom-jók voltatok játéknak,
valahol hamuként porladnak.

De amikor jött a cirkusz,
boldogan felé futottunk,
izzó homoktól égett a talpunk.

Piactéren - hol a kocsik álltak,
rezegtek levelei az öreg-poros
vadgesztenye fáknak,
égő marokkal ott mi is
húztuk a cirkuszi sátrat.

Este kiosztották a munkáért
járó bért-a belépőket,
izzadtan rohantunk haza,
szemünkben vittünk -
cirkuszi fényeket és maszatos kézzel-
mutattunk első keresetünket.

Varga István Barcs 2015.03.21.

 

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 3
Tegnapi: 2
Heti: 5
Havi: 36
Össz.: 1 905

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Versek
versbokraim.hupont.hu - © 2008 - 2018 - versbokraim.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »